Valahogy így vagyunk 2

Hív Ávi. Hogy mekkora nagy gyerekeink vannak: csak puszit adnak, elköszönnek és mennek be a csoportjukba. Felragyogok: Ugye? Annyira szuper!
Hát tényleg eszetvesztő királyság ez :) Nincs hiszti, csak átöltözés, puszi, még visszaintenek és lazán besétálnak a barátaik közé. Júda csoportjának ajtaját Dina nyitja ki mindig, a nagylegény meg általában zsebre dugott kézzel ballag be, és körülnéz, hogy melyik óvónőt-dadust ölelje meg először, akiket amúgy rég az ujja köré csavart. Aztán rohan, bújik, osztja a puszikat, közben már a barátnőket keresi a szemével. Igen, a mi kis Don Juanunk három kislányt szédít a csoportban.
Aztán jön Dina, jó, hogy ő az emeleten van, így még van pár perc, ami csak kettőnké. A cipőjét nekem kell lecserélni, az utolsó gondoskodás anyától nem maradhat el :) Aztán ölelés, puszi, és beslisszol, hízelkedve bújik az óvónénikhez, álszerény mosollyal besöpri a ruhájának/fülbevalójának/frizurájának járó dicséretet, majd elvegyül a barátnők gyűrűjében. Én pedig egész napra feltöltekezve indulok dolgozni. Már-már idilli a helyzet, élvezzük is erősen, amíg tart :)

Életmódváltás

Az elmúlt közel öt évben voltam veszélyeztetett terhes, kisgyerekes anyuka, megint vt, ztán két kisgyerekes anyuka. Voltm gyesen, tgyáson és gyeden. Elvégeztem nappali tagozaton a főiskolát (diploma még azért nincs...), dolgoztam itthonról rengeteget, beindítottuk a catering cégünket, most pedig egy teljesen újés saját vállalkozásom van felfutóban. Végtelen mennyiségben énekeltem gyerekdalt, cseréltem pelenkát, éveknek tűnő időt töltöttem játszótereken, játszóházakban és ringatón. Volt, hogy hónapokon át 5kor keltem, és volt hogy nem feküdtem le aludni egyáltalán. Levezettem sok ezer kilométert az állatkertbe, óvodába, vadasparkba, gyerekorvoshoz.
Most életmódot váltunk: reggel 8kor babakocsira kapva indulunk, ki-ki a saját intézményébe. Délután 4kor újra egyesülünk, és egészen alvásig nincs más dolgunk, mint együtt lenni. Egy kupacban maradunk, pár saroknyira dolgozom én is, Ávi is a gyerekek óvodájától. De mégis...reggelente mind felöltözünk elmenősbe - én is! És szép cipőt veszek, és nem lesz koszos a ruhám. És az ebédet heti 5napon át nem én osztom. Újra értelmet nyer  hétvége és a nyári szünet. Kicsit félek, de nagyon várom. 
Felnőtt világ: here I come!

Valahogy így vagyunk

-Hol van Júda?
-Mesét néz apával.
-Miért van még itthon apa?
-Ma nem dolgozik. Mondtam, hogy bringóhintózni megyünk délelőtt, délután meg nektek vásárolni.
-És apa egész végig velünk lesz?????? - kérdezi elkerekedett szemekkel.
-Igen. Örülsz? - nem tud válaszolni, a fülére akadt kétoldalt a mosolya...

Segítő kéz és a biztonsgái protokoll súlyos megsértése

Kezdetben vala az autós biztonsági protokoll. Aminek az alapja az, hogy nem állunk meg és nem szállunk ki a kocsiból, senkinek, semmiért. Rendőrnek is csak fényes nappal, forgalmas helyen. Főleg nem szállunk ki, ha dühös ember szólít erre fel. Ha dühös ember jön utánunk, igyekszünk forgalmas helyen maradni, és biztonságos helyre vezetni a lehető leggyorsabban: rendőrőrsre, tűzoltóállomáshoz, végső esetben benzinkúthoz. Kocsiból soha soha soha nem szállunk ki ilyen esetben, ha a fickó kiszáll, kihasználjuk a helyzeti előnyünket, és kereket oldunk.
Néhány héttel ezelőtt jól vizsgáztam a biztonsági protokollból, mikor majdnem összeütköztem a Mom parknál - saját hibámból - egy terepjáróval. A férfi dudált, mutogatott, én feltartott kézzel bocsánatot kértem, majd befordultam a sarkon. Az addig az egyenesen menő sávban haladó terepjárós hirtelen átvágott a kanyarodó sávba, és a reflektorral villogva jött utánam. Fejben végigfuttattam a lehetőségeket, végül úgy döntöttem, a legbiztonságosabb a jól ismert útvonal az óvodáig, ahol fegyveres biztonsági őr vár.Előttem elkezdett indexelni a megállóból épp elinduló busz: disznó mód nem engedtem el, elévágtam. A terepjárónak már nem volt helye ezt megcsinálni, a busz kettőnk közé került. A visszapillantóból láttam, ahogy a férfi megfordul, és elindul visszafelé. Megúsztuk.
Ma reggel két gyerekkel mentem szintén az ovi fel. Egy piros lámpánál kiszáll a mögöttem jövő transit sofőrje, egy nagydarab férfi. Elindult felém, én a biztonsági protokollnak megfelelően felhúztam az addig leeresztett ablakot. Bekopogott és közölte, hogy a bal hátsó kerekemnek lőttek. Tudtam, hogy volt rajta egy dudor, és azt is hogy ezzel nem húzza már sokáig. Megköszöntem, hogy szólt, és a következő sarkon lekanyarodtam a mellékutcába- arra kellett mennem amúgy is. A transit beállt mögém. És itt követtem el azt, amit soha nem lett volna szabad: kinyitottam az ajtót, és kinéztem, noha hatalmas vörös betűkkel ugrált a szemem előtt  felirat, hogy HIBA. A keréknek tényleg lőttek. Második hiba: kiszálltam. A férfi is, felajánlotta, hogy segít, ha van pótkerekem. Látja, hogy gyerekekkel vagyok, neki is van kettő, ne menjek így tovább, veszélyes. Itt kicsit szépítettem, felhívtam Ávit, megmondtam mi történt, és hogy hol vagyok. Ha kinyír vagy elrabol minket a transit sofőrje, legalább tudják, hol voltunk utoljára...
Csakhogy a transit sofőrje tényleg csak segíteni akart, kikapta a pótkereket, kicserélte, szólt, hogy azonnal menjek és fújassam fel. És nem fogadta el a pénzt, amit hálám jeléül adni akartam. Nem azért csinálta.
Mázlim volt, igazán. Ezzel az erővel a baltás gyilkos is lehetett volna, feldarabolt áldozatokkal a transit hátuljában. Apropó a transit hátulja. Mikor elment, láttam meg a hátulra felragasztott nagymagyarország matricát. Az előítéletes mindenemet, az jutott eszembe, ha előbb látom, tuti nem merek kiszállni az autóból...

Purim

Állítólag Titusz diadalívének lábára fel van, vagy legalábbis fel volt graffitizve, hogy ám iszráél cháj, vagyis Izrael nép él. A Diadalív alatt , amit Jeruzsálem kirablásának emlékére állítottak, zsidónak nem volt szabad sokáig átmennie. Izrael népe él, de hol vannak, akik ledöntötték a templomunkat?


Édesapám, mikor Spanyolországban járt, direkt elment megtekinteni Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd síremlékét. Gondosan megvette a jegyet, besétált, alaposan megnézte őket magának, és közölte velük: "tessék, ti ott vagytok, én meg itt vagyok." És ezzel tulajdonképpen revansot vett rajtuk, akik annyi zsidó pusztulásáért felelősek, akik két lehetőséget adtak nekik: szellemi vagy fizikai megsemmisülés. De ők már sehol nincsenek, belépőjegyért mutogatják a sírjukat, mi pedig élünk.


Holnap este Purim lesz. Megünnepeljük, hogy a gyönyörű és okos Eszter királyné megmentette népét a biztos pusztulástól, és legyőzte gonosz Hámánt. Mi itt vagyunk, az ellenségeink már sehol sincsenek. Gyerekek kereplőkkel támadnak a gonoszra, mert csak annyi maradt belőle, amit a csattogó, fujjogó tömeg is el tud sodorni. Ám Iszráél cháj!

Izrael népe él, élünk, mert nincs más lehetőség, mert élni kell, mert mindent túlélünk. Eltemetjük a halottainkat és élünk tovább, mert ez a dolgunk. Mást terveztem nektek Purimra, de az éjjel ez jutott eszembe. A gonosz Hámán terve az volt, hogy lemészárolja a zsidókat, akiknek rendeletben akarták megtiltani a védekezést. Hámánok voltak, akik a védekezni nem tudó Fogel családra támadtak. És ahogy Hámánt és fiait felakasztották, úgy fognak megsemmisülni ezek a támadók is.

Egyetek, igyatok, halgassátok a megilát, küldjetek ajándékot és adakozzatok! Ne engedjük, hogy a Hámánok elpusztítsák a hitünket!

PURIM SZÁMÉÁCH!

Az ünnepről itt és itt találjátok a tavalyi írásomat

Bók

Vajon hány év házasság után fogom megtanulni, hogy hallgassak rád? - kérdezte tegnap este a férjem.

Megbocsátok

Találkoztam egy fiúval. Azt mondta, Izraelben találkoztunk. Stimmelt. Azt is, hogy rémesen viselkedett akkor. Erre nem emlékszem, de készséggel elhiszem. Míg ezt mondta, észrevettem a kabátja alól kilógó ciceszt. Ezen meglepődtem, nem emlékeztem, hogy vallálos lett volna. Nem is volt, mondja, de már megtért. És most szeretne bocsánatot kérni. Tőlem és a barátnőimtől is, mert szörnyen viselkedett. De főleg tőlem, és A-tól.Nehéz mindenkit megkérlelni, azt mondta. Nehéz lehet, tényleg. Én megbocsátottam, teljesen meghatódva. Tényleg nem emlékszem, miket csinált, de megbocsátottam. És ha látom, megmondom neki, hogy A. is. Igazán, tiszta szívből. Jól esett.

Bürokrácia pozitív

Köszönöm a Nyugdízbiztosító Fiumei úti irodájának a mai tapasztalatot. Pontosan így kéne műúködnie a dolgoknak: belépéskor a biztonsági őr külön sorba állítja a magán-nyugdíjpénztári tagságról nyilatkozni kívánókat. Nekik folyamatosan egy másik őr sorszámot oszt, megkéri őket, hogy a megfelelő iratokat készítsék elő, és biztosít róla, hogy 10 percen belül távozni fogunk. A sorszámok folyamatosan pörögnek, talán 15-20 orszám van a miénk előtt. Nem egész 5 perccel a belépésünk után már két külön ablaknál intézik az ügyünket. Iratokat elvesz, papírt nyomtat, aláír, pecsétel, köszönjükszépenaviszontlátásra. Nem telt el 10 perc, igaza volt az őrnek.

Azoknak, akik több gyereket terveznek, kis korkülönbséggel

Az első év kemény. Kőkemény. Aztán kezded látni az előnyét. Imádják egymást, az első mosoly reggel a testvérkéi, ha találkoznak délután, hosszan ölelgetik egymást, és csak vihognak az örömtől. Négykézláb kúsznak egymás után ugatva, mert ők most kiskutyák. Míg ez egyik felmászik a sámlira, hogy csenjen valamit a konyhapultról, a másik tartja, hogy le ne essen. A kádban megszűnik a külvilág, csak ketten vannak, és a soha véget nem érő, estéről estére folytatódó játékuk. Megtörlik egymás orrát, és megosztoznak az édességen. A másik nélkül semmi nem olyan jó, mint együtt, még kezet is csak a testvérkével érdemes mosni.

Arról, hogyan verekszenek, tépik egymás haját, szedik el a másiktól a játékot, ha nincs is rá szükségük, akkor is, hogy ha az egyiket ölbe veszem, a másik üvöltve követeli, hogy tegyem le, és őt vegyem fel... nos ezekről majd más alkalommal mesélek.

Kicsi jók a rosszban

A férfi, akinek a kocsijába belecsúsztam a pirosnál a tükörjégen, miután elrendeztük a dolgainkat, jobbulást kívánt Dinának, akivel épp a gyerekorvoshoz tartottunk.


A patikus ráírta a gyerekek nevét a gyógyszeres dobozokra, hogy tudjuk, melyik kié.

Mákony, avagy nagyon megsajnáltak engem odafönt

(hogy vidámat is olvassatok, ha már megszállt az ihlet, és ma ennyit írtam ide :))
Iszonyat náthás vagyok, ledöntött valami rémséges ovis vírus. Se hall, se lát Dömötör üzemmód. A gyerekek, mint a kerge vadkecskék, olyanok voltak egész este. Míg készítettem a vacsorát, nosztalgiáztam azokon a régi szép időkön, amikor az egész estém a vad logisztika jegyében telt, ami persze tök felesleges volt, mert mire Júdát elaltattam, Dina ráaludt a vacsorájára. De hát ez már a múlté, sóhajtottam, azóta bejáratott menetrendünk van, ami 18.30-ra vacsorát, 18.05-re fürdést,  19.50re mesét, 20.30-ra mélységesen mély alvást irányoz elő. Pedig úgy éreztem, el tudnék viselni akár azonnal is egy kis csendet, nyugalmat, és magányt.
Ehhez képest Júda először hisztériás rohamot kapott a szardíniától (imádja), aztán a csokikrémtől (gondoltam, biztos az a baja, hogy Dina azt kapott, ő meg nem), aztán a gyümölcsjoghurttól (hátha a torokfájás miatt nem tud nyelni, az lecsúszik simán), végül kivettem, és pillanatok alatt elaludt a vigasztalódásban. Persze letenni még nem lehetett, mozdulatlanul ültem, és vártam, hogy mély álomba merüljön. Dina várta, várta, hogy segítsek neki megkenni a kenyerét, aztán egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy nem suttog, hanem...csukott szemmel ül...a keze lehanyatlik...és kihullik belőle a kanál. A fene, most felébred a csörrenésre. És tényleg, szeme kipattan, lekászálódik a székről, én meredtem tovább a magvas gondolataimba, mikor feltűnt, hogy nem bukkant fel az asztal alól. Amennyire az ölemben alvó Júdától tudtam, belestem az asztal alá, ahol ez a látvány fogadott:

Ez csak az égiek kegye lehet. Vagy mákony...

Alice

Dokumentumfilm a legidősebb holokauszt-túlélőről. Ez a hivatalos előzetes, érdemes megnézni, egészen lenyűgöző az idős hölgy. Az Örökkévaló segítségével hamarosan a 107. születésnapját ünnepelheti

Mélyből a felszínre

Több, mint két hónapja összezárva...hosszú ideig azt se tudva, hogy lesz-e út felfelé...valahol a föld gyomrában...már csak az utolsó, rémisztő út áll előttük. Hamarosan elindulnak felfelé egy szűk kapszulában, két órát utazva a egy akkora csőben, amibe épp csak hogy beférnek. Hamarosan felszínre hozzák a 33 bányászt.
De
Élnek. Volt élelmük és vizük. Ki tudnak kerülni. Már kaptak pszichológus segítséget sőt, felkészítették őket a sajtó támadására is. Pár éve a biztos halál várt volna rájuk. Hihetetlen.

Adakozó Dina

Van egy perselyem, amibe gyertyagyújtás előtt dobunk pénzt Dinával, adományként (cedokó) a szegényeknek, vagy valamilyen fontos célra. Általában a zsinagógánknak adjuk, ha betelik, vagy Ávi hozzáteszi ahhoz, amit Izraelbe küld, szegény fiatal házaspárok segítésére, hogy el tudják kezdeni a közös életüket.
Múltkor mentünk valahova, és kérdezte Dina, hogy miért fekszenek emberek az utcán. Megbeszéltük, hogy sajnos nagyon szegények ezek a emberek, és nincs lakásuk, ahol élhetnének. Erre Dina elgondolkozott, és azt mondta: akkor adjuk oda nekik a cedokót, hogy legyen  pénzük és legyen hol lakniuk.

A történelmi hűség

kedvéért szeretném rögzíteni, hogy az elmúlt 48 órából összesen 21et alvással töltöttem. Köszönet ezért az uramnak, az anyukámnak, és a gyerekeimnek. Egész kisimultak az idegeim :)

Ölelés a túlvilágról

Baruch Lederman rabbitól
Eredetileg megjelent a rabbi heti hírlevelében, angolul

"Zot Chukát háTorá" "Ez a Tóra törvénye" (Num. 19:2)
Chukát háTorá azokra a tórai parancsokra utal, melyek számunkra felfoghatatlanok. Valóban, a Tóra végtelen. Hogyan várhatjuk el, hogy teljes egészében felfogjuk széltében-hosszában? Még azt sem tudjuk megérteni, hogyan igazgatja I-ten a véges világot, ahogy azt a következő igaz történet is mutatja:
Dvir Aminolav az első izraeli katona volt, akit megöltek 2008-ban
a gázai háborúban. Az édesanyjának, Dáliának, rettenetesen hiányzott Dvir. Egy este, mielőtt lefeküdt, hangosan kérte I-tent, adjon neki egy jelet, egyetlen ölelést Dvirtől, hogy tudja, a halálának volt értelme. Azon a héten a lánya elhívta Dáliát, hogy kísérje el egy zenei előadásra a Nemzetközi Művészeti Fesztiválra, Jeruzsálembe. Dália, aki nagyon lehangoltnak érezte magát, nem akart koncertre menni, de a lányát sem akarta megbántani, így nem nagy lelkesedéssel, de beleegyezett. A koncert kicsit csúszott. Egy két év körüli kisfiú elkezdett a sorok között kóvályogni. Odament Dália székéhez, és megérintette a vállát. Dália, aki óvónő, megfordult, meglátta a kisfiút és kedvesen rámosolygott.
-Hogy hívnak?- kérdezte Dália
-Eshelnek - válaszolta a kisfiú.
-Nagyon szép név. Szeretnél a barátom lenni, Eshel?
A kisfiú vállaszul bólintott, és leült Dália mellé. Eshel szülei két sorral hátrább ültek. Azt gondolták, a kisfiuk zavarja Dáliát, ezért szóltak neki, hogy menjen vissza hozzájuk. De Dália biztosította őket róla, hogy minden rendben van.
- Van egy öcsém, akit Dvirnek hívnak. - vágott közbe a két éves eshel, ahogy csak a kisgyerekek tudnak. Dáliát szíven ütötte, hogy azt a ritka nevet hallja, amit szeretett fia viselt. Felsétált ahhoz a sorhoz, ahol Eshel szülei ültek. Egy kisbabát látott a babakocsiban aludni. Bocsánatkérően megkérdezte:
-Elnézést, megkérdezhetem, mennyi idős a kisbabátok és mikor született? - a baba anyukája válaszolt:
-Közvetlenül a gázai háború után született. -  Dália mélyet lélegzett
-Kérlek, mond el, miért pont Dvirnek neveztétek el? - Dvir baba anyukája magyarázkodni kezdett:
-Amikor a terhességem végén járta, az orvosok azt gyanították, hogy nagyon súlyos rendellenessége van a magzatnak. Mivel ez már a terhesség vége volt, nem tudtak sok mindent tenni, csak várni, hogy kiderüljön, mi lesz. Amikor aznap este hazamentem, a hírekben azt mondták, a háború első áldozata egy Dvir nevű katona. Annyira elkeserített ez a hír, hogy elhatároztam, üzletet kötök I-tennel.
-Ha egészséges fiút adsz nekem - így imádkoztam - akkor megígérem, hogy Dvirnek fogom elnevezni ennek a katonának az emlékére, akit meggyilkoltak. Dália, Dvir édesanyja tátott szájjal hallgatta a történetet. Próbált megszólalni, de nem tudott. Hosszú csend után halkan azt mondta:
-Én vagyok Dvir anyukája.
A fiatal szülők nem akartak hinni neki. Megismételte:
-Igen, ez az igazság. Én vagyok Dvir anyukája. Dália Aminalov vagyok, Pisgat Zeevből. - Egy hirtelen ötlettől vezérelve a kis Dvir anyukája Dália kezébe adta a kisbabát, és így szólt:
-Dvir szeretne megölelni téged. - Dália karjaiba fogta a kisfiút, és belenézett az angyali arcába. Túlcsordultak az érzelmei. Egy ölelést kért Dvirtől és most igazán érezhette a meleg, szeretettel teli ölelését az Igaz világból.

Jóság

Szigetről kifelé jövet, egy srác a biciklijét hátrahagyva felkapja a babakocsit, lefut vele, majd szól, hogy várjam meg, felfelé is segít. Ezúton is hálás köszönet érte.

Hajnali tapasztalat

Soha ne vegyél el büntetésből olyan játékot, amit háromnál több darabba kell szedni! Vagy, ha elvetted, jegyezd meg, hogy kell összerakni! Vagy, ha nem jegyezted meg, legalább egy helyre tedd az összes darabot, gondosan elcsomagolva! Ha nem így tettél, ne csodálkozz, ha nem sikerül összeállítani! Ha MÉGIS sikerül, akkor légy nagyon büszke magadra, és élvezd, hogy a régi-új játék feletti örömükben elfelejtenek hisztizni!

Koboz

Járok a gyerekekkel Ringatóra, ami egy zenélős-mondókázós foglalkozás elsősorban anyukáknak és kicsi gyerekeiknek. (Noha a Porontyról tudom, hogy ez elég ciki dolog, ui. minek fizetek azért, hogy valaki gyerekdalokat tanítson. Menjek be a könyvtárba, és kölcsönözzek ki mondókáskönyvet. Gondolom írni is autodidakta módon tanult az illető. No de mindegy...) Szóval ringatunk. Én nagyon szeretek énekelni, bár a hangom felér egy elemi csapással. Nagyon szeretem a népdalokat is, amiben csak az a fura, hogy ha más énekli, pl. Palya Bea, akkor a világból futok ki tőle, de énekelni valahogy olyan jó őket. Az utóbbi időben pedig végérvényesen szerelembe estem a moldovai magyar népdalokkal. (Egyébként odavalósi a Tavaszi szél vizet áraszt is.) Részben azért, mert a foglalkozást vezető lány kobozt hozott be, és az valami egészen varázslatos, ahogy szól a koboz és a sok nő énekel együtt. Imádom.

Részletek a kedvenceimből:

"Ki az este béjött vót
kilenc almát hozott vót,
mind a kilenc rohadt vót,
a legény is egy rossz vót."

"Csürgő dió, mogyoró,
a leánynak az való.
Ház tetején döglött ló,
a legénynek az való."

valamint

"Én Istenem, teremtőm,
de beteg a szeretőm
én Istenem gyógyítsd meg
Harmad napra fullaszd meg!"

Hát nem bájos? :D Úgy szeretnék valami fonóba menni, ahol lehetne kézzel munkálkodni és közben ilyeneket dalolászni. És persze valaki... khm... hát kobozolna :D

fotó innen

Megkésett válasz Baudolina kérdésére

Baud hetekkel ezelőtt kérdezte, kik a barátok és főleg mitől legjobb egy barát(nő).
Tegnap Barbival találkoztam, hosszú évek kihagyása után. Vagy 20 éve ismerjük egymást, együtt táboroztunk Szarvason, barátságunk olyan, mint egy szakaszokra szabdalt párbeszéd. És egyben ez a válaszom is: a barátokkal, az igaziakkal, évek múltán is ott lehet folytatni a beszélgetést, ahol korábban félbehagytuk. És hosszú kihagyás után is ugyanúgy érted a félmondatait, ahogy azelőtt.