Régi történet

Van ez a két régi történet, ami tulajdonképpen két szerelmi háromszög, aminek két csúcsán mind kétszer LK. és én álltunk - változó szerepben. Az egyik harmadik csúcsnak 2hete csináltam tortát a fia körülmetélési ünnepségére, a másiknak múlthéten az esküvőjére. Most meg LK. keresett meg, egy közös kóser-vegán tortaprojekt ötletével. Így 7-8 év távlatából már annyira nem érdekesek a régi sebek. Kifejezetten jólesett a fiúk tortáját csinálni, és abszolút állok elébe az LK-val való közös projektnek. Jellemfejlődésem újabb szakaszához érkeztünk :D

20 éves a taxisblokád

Nekem erről egyetlen emlékem van: a születésnapi zsúromra, amire akkor először az iskolás barátaimat vártam, nem jött el a blokád miatt senki. Emlékszem, hogy hanyatt fekszem a szőnyegen, lábamat a bordásfalnak támasztom és sírok. Anyu mellettem ül (6 hónapos terhes volt), és magyarázza, miért nem jött senki. Utólag a Környei Peti azt mondta, azért nem jött, mert az anyukája azt gondolta, nem tudtunk bevásárolni a bulira. Pedig minden készen várta a vendégeket.

Újszülött csomag

Unokatestvéremnek icipici kislánya született. Előszedem a kinőtt ruhák közül az "újszülött" feliratú csomagot, kibontom. Megcsap az illat, rohannak az emlékek, icipici Dina, nem annyira icipici Júda ezekben a ruhácskákban... Rakodom, nézegetem, melyik lehet jó egy kicsit korán érkezett kislánynak. 3 hosszú ujjú rugdalózó, 4 ujjatlan, 2 vastag plüss, 12 body különböző ujjhosszakkal, kiskabátok minden vastagságban, hálózsákból 3, meg egy vastag, a sétákra. Sapkák, zoknik, szépen összekészítve minden, csak mosni, vasalni kell. Meg persze egy pici baba...Turkálok az ismerős, illatos holmikban, amiket most Luca fog viselni. Hát igen, egy kisbaba,,, Annak is eljön majd az ideje, ha az Örökkévaló is így akarja :) Egyelőre örülünk a kicsi, de egészséges Lucának. 120 évig éljél, kicsi lány!

Utazás a múltba

Hisztis vagyok egész nap, semmi nem úgy megy, ahogy akarom. Itt az este, én meg nem készültem fel az osztálytalálkozóra. Lenyomom Júdát, Dina anyuval vetít. Kikapom a szekrényből, ami a kezembe akad, smink, futás. Nagy levegő. Langyos este, a vállalhatatlanul ócska dzsekimet leveszem. Jé, mennyi ember, meg autók. Hát ilyen az Élet? Nagy levegő. Villamos. Bár látnám a tükörképem, de mindkét oldalon el van húzva az ablak. Odébb evickélek, basszus, bár ne látnám...
Menjünk már, ők már ott vannak több, mint egy órája. Elindul. Leszállok. Futok. Vár a múlt, a régi barátok. Nagy levegő. Mintha nem is én volnék, hanem a 10 évvel ezelőtti önmagam. (Ilyen sokat éltem, hogy 10 évvel ezelőttre is vissza tudok emlékezni?). Mennyi ember, tényleg, mint fényes nappal! Belépek. Nagy levegő. Cigiszag. "Tényleg négykézlábra állt?" "Még csak egy-egy pillanatra" Felmegyünk. Régi arcok. Régi barátok. Mindegy a dzseki. De jó veletek.
Indulni kell, Ávi vár. Hirtelen megüt, hogy nem holnap reggel találkozunk újra. Ez csak egy utazás a múltba. Beszállok az autóba, Ávi léte hirtelen valahogy irracionális, hiszen én még gimnazista vagyok, még nem is ismerem őt.
Haza. Júda sír, eszik, aztán álmában viháncol: nevet, beszél. Vissza a jelenbe.

Az Egressy

Az "egresin" minden jó volt azt hiszem. A múlt legizgalmasabb eseményei történtek ott - itt laktak ugyanis régesrégen a nagyszüleim, itt nőtt fel az anyukám és a bátyja. Tegnap, a szombati vacsora közben szóba került, és végre összeállt a kép, hogy ki mikor és hogyan is élt az Egressy úton, mikor a lakótelep még nem állt ott. Megpróbálom összefoglalni, bár néhány pont még homályos. Ezeket később igyekszem rendezni.
Az anyai nagymamám szülei, illetve az édesapja és három testvére fuvarosok voltak. Az Egressy úton akkor még a nagy semmi volt leginkább, meg bolgárkertészetek, itt vettek meg egy jó nagy terültet a Fried testvérek. Négy földszintes házat építettek, mögöttük kert, és hosszan elnyúló istállók. Itt éltek a testvérek-sógornők-unokatestvérek egy kupacban. Itt nőtt tehát fel a nagymamám, Fried Elvira (utálta a nevét, élete végéig mindenki Babának szólította - mi, unokák, Baba mamának) és hét testvére.
Aztán a lovas fuvaroskodásról áttértek a taxizásra. Nem is akármikor, ugyanis a háború előtt a taxikat számozták, nekik pedig két egyszámjegyű taxijuk volt - vagyis az első tíz budapesti taxi közül kettő az övék volt. Ekkor az istállók helyére szoba-konyhás lakásokat építettek és azokat kiadták. A lakásokhoz wc az udvaron volt. Még a nagymamámtól tudom (ez az egyetlen információ, amit valaha mesélt nekem a gyerekkoráról), hogy az udvarukon egy nagy eperfa volt. Amikor ezt mesélte, valamit mondott az anyukájáról is, de képtelen vagyok visszaemlékezni, mit, akármennyire is igyekszem...
Jött a háború, és a legtöbben a sok testvérből-unokatestvérből nem jött vissza a deportálásból. Anyai dédnagyanyám a legkisebb lányával költözött vissza az Egressy úti házba. A nagyszüleim mindketten elvesztették az első házastársukat (nevüket a nagyszüleim közös sírját jelző kőbe vésték - nekik nincs sírjuk), hogy hogy találtak egymásra, nem tudom. Mindenesetre a közelben, a Megyeri utcában volt egy lakásuk, ide született két késői gyermekük, a nagybátyám és az anyukám. Később társbérlőt akartak rakni az Egressy úti lakásba. Ekkor a nagyszüleim cseréltek lakást, így kerültek anyuék az Egressy útra, vissza Baba mama szülői házába.
Anyukámék felnőttek, megházasodtak. A szüleim az apai nagyszüleim házának padlásterében kezdtek építkezni. Mikor tarthatatlanok lettek az állapotok ott a tetőfelújítás miatt, anyukám ide, az "egresire" menekült vissza. Itt laktak a nagybátyámék is, ide született Kisbogár ;)
Az idill addig tartott, míg valakinek eszébe nem jutott, hogy lakótelepet kell építeni a földszintes-kertes házak helyére. Jött a kisajátítás - ez valamikor a '80-as évek legelején történt. 100 ezer Ft ajánlottak a házért cserébe, amit nem fogadtak el. Cserelakást kértek. Kaptak is megnézésre olyan cserelakásokat, hogy a nézegetésbe majd belerokkantak: 10. emeleti lift nélküli lakás, meg olyan, aminek a mennyezte be volt deszkázva, hogy a lakókra ne dőljön. Már minden lakást megnéztek, választani kellett volna, de egyik se volt alkalmas, és egyáltalán: ők igazából az Egressyn akartak maradni. A nagypapám ekkor már elmúlt 70 éves, a nagymamám se volt túl távol tőle: rettenetesen megsínylették ezt az időszakot. Végül nagy nehezen került lakás: igaz, még nem volt kész és rá is kellett fizetni, de rábólintottak, hogy jó lesz: az N. utcai lakótelepi lakás - gyerekkorom paradicsoma.
Vártak, húzták az időt, kiürült már a környék körülöttük, de ők csak nem mozdultak. Egyik nap elkezdték a fejük fölött bontani a tetőt tűzoltók. Kiderült, a parancsnokuknak kiutalták a cserepeket, ők meg jöttek brigádmunkában elvinni. El is vitték. Innentől beesett az eső - az elöregedett villanyvezetékek miatt rázott a víz: életveszélyes volt a ház. De ők nem akartak mozdulni, hiába könyörögtek a szüleim, hogy költözzenek hozzájuk, míg elkészül az új lakás. Aztán egy éjszaka kikapcsolták a villanyt is. Nagymamám agyérgörcsöt kapott, kórházba került. Végre beadták a derekukat, otthagyták az "egresit", Mamát a kórházból már a szüleim lakásába vitték haza. Egy évig éltek így, anyuék a gyerekszobában, nagyszüleim a hálóban. Végül elkészült a N. utcai lakótelep, beköltözhettek. Ekkortájt születtem én.
Az elbeszélésekből úgy tudom, hogy az "egresi" valami béke szigete volt, földi paradicsom, utánozhatatlan csoda. Nem tudom elképzelni a nagyszüleim érzéseit, mikor a világégésből megmaradt utolsó szálat is el kellett engedniük. De nem tudták, hogy ők maguk voltak a csoda, béke szigete és paradicsom. Ahol ők ott voltak, nekünk ott volt világ kerek. Hiányoznak, ennyi év után is...
Emlékszem egy rémes hideg éjszakára, mikor kirúgtak a főiskoláról - elmentem az unokatestvéremhez, aki az N. utcai lakásban lakik. Akkor voltam ott, 6 évvel a Mama halála után először. Ma is érzem a tömény iszonyatot, ahogy közeledek a ház felé, és az iszonyaton átsejlő vonzást, hogy oda kell mennem, ott jó lesz. Jó volt. Minden jó, ami csak egy kicsit is visszahozza őket...

Nosztalgia

Fűszeres blogján volt egy krémes teszt. Judit kommentelte, hogy a Horváth Mihály térnél, a templom mögött van egy kicsi cukrászda, ahol nagyon finomat lehet kapni. Na most, mikor még nem ettünk kósert, és én még kisiskolás voltam, szóval vmikor az ősidőben, ha már melegebb volt az idő, a nővérem iskolából hazafelé mindig elvitt ide fagyizni - a Fazekasba jártunk, pont 2 sarokra ettől a cukrászdától. És itt nem szifonos tejszínhab volt, hanem egy nagy tálból adagolták a jó cukros, hófehér habot. Ez jutott eszembe a kommentről, az a csudafinom tejszínhab.
Mit meg nem adnék érte, ha vki holnapután, mikor a születésnapom lesz, egy nagy tál ilyen cukros tejszínhabbal ébresztene...mondjuk úgy 10 óra felé :) Na jó, lehet sima szifonos is, csak tejszínhab legyen és délelőtt 10 óra...

Foglalj helyet a Palotában!

Mostanában sokat vagyok a könyvtárban (megint). Némi utánagondolással kiszámoltam, hogy hat éve kezdtem el a központi Szabó Ervinben tanulni. Ott ugyanis volt társaság, csend, inspiráció...tökéletes tanulóhely. Meg tökéletes szórakozás és találkozóhely is volt egyben. Vizsgaidőszakok ködös hajnalain küldözgettük az sms-eket: Foglalj helyet a palotában!


Ahogy leülök valamelyik asztalhoz valami jóleső nosztalgia fog el. Mennyit ültünk itt D-vel, és S-sel, D. mindig dühöngött, hogy mi S-sel sokat dumáltunk. Sokszor 2-3 asztallal odébb ült le, hogy ne zavarjuk. Szerinte a tanulásban, szerintünk a pasizásban. D. úgy tanult ugyanis, hogy mereven a vele szemben ülőre szegezte igéző tekintetét majd nem csinált semmit. Állítólag fejben ismételte az anyagot. Mondom, S-val mi biztosra vettük, hogy semmit nem csinál, csak a teremben lévő pasikat fixírozza. Nem is rossz eredménnyel, tegyük hozzá, rendre elhívták a büfébe, ami aztán hosszú időre megint témát adott a tanulási szünetekhez: D pasiügyei amúgy is állandó és kimeríthetetlen pletykaforrások voltak. S-t is hívták gyakran, én meg mindig az aktuális, rendkívül hosszútávú és sok reménnyel kecsegtető pasijaim miatt ríttam, és röhögtem az ő lovagjaikon. Ahogy leülök egy asztalhoz, körülöttem ugyanúgy bizsereg a levegő, mint hat éve. Ugyan azok a színek, zajok, illatok, csak valahogy a diákközönség lett jelentősen fiatalabb. Most már egyedül vagyok. És miközben jegyzetelek, magammal alkudozom csak, hogy mikor mehetek ki a büfébe. Az sms-eim témája is megváltozott kicsit: már nem az esti randevúkról, hanem kakis pelenkákról szólnak.
De nem bánom, épp csak egy kis édesbús nosztalgiával gondolok vissza, arra a felhőtlen pár évre. Szépek voltak, örülök, hogy akkor úgy és azokkal élhettem át őket. És egy cseppet se fogom bánni, ha végre véget érnek a diákévek.