Tornászunk

Fekszem a hátamon, felettem egykedvűen zúg a fénycső. Fenekem alatt egy labda, jobb lábam valahol mérföldekkel felettem, elképzelhetetlennek tűnik, hogy valaha teljesítem az utasítást, és elérem a lábujjaimat. Bal lábam, mint a mérleg másik karja a padlótól fél méterre kalimpál - igyekszem nem elgurulni. Ebben a cseppet sem vonzó, ámde kényelmetlen és instabil helyzetben egy rágógumiillatú szőrős műanyagdarab vágódik az arcomba, majd a vállam felől szigorú hang adja ki az utasítást: Baba! Kaka! Míg ritmusra feszül és ernyed el a nemlétező izomzat valahol az alfelemben, kétségbeesve próbálom Dina babáját bepelenkázni. A művelet korántsem egyszerű, hiszen a kezem volt eddig elkeseredett kalimpálásomban az egyetlen fixen földön lévő pont. Semmi gond, anya mindent megold, fel sem borultam, be is pelenkáztam. Pózváltás, Két felhúzott térdem között szorítom a labdát. Szorít, ernyeszt, szorít, ernyeszt, afffene, elgurult. Dina, neeem, az anyáé, add vissza a labdám! Szóval, szorít ernyeszt. Aja, cicí! Hanyatt fekve vetkőz, szoptat, gyerek elfut. Közben szorít, ernyeszt! Kajánul vigyorgó arc jelenik meg a térdem felett, és az "ernyesztnél" elorozza a labdám.
Bezzeg, fél órával ezelőtt a sasszé, jobbra, magasra a lábat, egy-kettőnél visított, hogy vegyem fel! Most meg vigyorog és elszökteti a sporteszközöm. Na megállj csak! Labda megvan, gyereknek se esett komolyabb baja, a tükör se repedt be, folytassuk! Ja, már relaxálás jön? Leülök, igyekszem a számveróverdiréjnbó-ra koncentrálni. Kilégzés-belégzés, te jó ég, leszakadt a mennyezet! Ja, nem, ez csak Dina, a hátamon ugrálva visong: Aja, ciciiiiiiiiiiiiiii! Beadom dajkaságba egy tejüzembe, komolyan mondom!

Bodies

Előre bocsátom, hogy nem láttam a kiállítást. Amit leírok az annak a magyarázata, hogy miért nem néztem-nézem meg. Míg a hétvégén nem beszélgettem Ny-nyel erről, addig valahogy nem is léptem túl azon, hogy kegyeletsértő és undorító. Ő azonban olyan érveket hozott fel (persze a felére sem emlékszem...), amik ennél ezerszer mélyebbek, sokrétűbbek és az elemi, ösztönös tiltakozásomat megbolygatva további gondolkodásra sarkallt.


Első körben szögezzük le, hogy vallásilag tökéletesen elfogadhatatlan a holttestek ilyen fajta megcsonkíntása. A halottat lehetőleg még aznap, de legkésőbb pár napon belül el KELL temetni. A legnagyobb jócselekedetek közé tartozik minden, ami a temetéssel és annak előkészületeivel kapcsolatos: a holttest mosdatása, a virrasztás éppúgy, mint, a temetésen való részvétel és a gyászolók látogatása. A zsidósággal (és gyanúm szerint a kereszténységgel is) tökéletesen összeegyeztethetetlen a holttestek csonkítása, kipreparálása majd közszemlére tétele.

Azt mondja Ny., hogy ha állatokkal csinálnák ezt, akkor az állatvédők olyan patáliát csapnának, hogy a kiállítás még a megnyitó előtt megbukna. És valóban. De miért is? Mert ebben a kifordított világban valahogy mindennek értéke van, de az emberi életnek alig-alig. Hogy az emberek bejelentik simán az állatkínzást, (és jól teszik, nem erről van szó), de a családon belüli erőszak ellen nem lehet tenni, mert az magánügy. Közhely, hogy a sok erőszak látványától eltompulunk, de igaz.

És itt jön Ny. következő érve a képbe. Alapvetően az ember irtózik a hulláktól (lásd még pl. zombis filmek, teszem hozzá én). És ez az irtózás nagyban hozzájárul ahhoz, hogy az emberek nem kezdik leöldökölni egymást per hecc. Ha azonban a holttestek már nem iszonyítanak - mert mondjuk mindig ezt látjuk a tvben, a számítógépes játékokban vagy kipreparálva a kiállítóteremben - akkor csökken az a józan ítélőképesség is, hogy vajon meg szabad-e ölni a másika vagy sem. Főleg, ha az a hulla úgy néz ki mint egy fröccsöntött műanyag. (Lám, Kínában nem csak fröccsöntött műanyag állatokat, de fröccsöntött hullákat is gyártanak?!) Valaki azt mondta nekem, hogy pont ezért csalódás volt neki a kiállítás. Én meg csak pislogtam, hogy tényleg jól értem-e: az a gond, hogy nem voltak elég hullaszerűek a hullák? Talán, ha rothadás szagnak kellett volna ott lenni?

Azt gondolom, hogy műanyagból milliószor érdekesebben meg lehetne ám egy ilyen kiállítást csinálni, hiszen az mozoghatna, szétszedhető, bejárható lenne. És itt látom megdőlni azt az érvet, hogy ez oktat. Nem, nem oktat. Oktatni műanyaggal (is) lehetne, csak az nyilván nem hozna ennyi pénzt. Ez - szerintem - puszta biznisz, cirkuszt csinálnak holttestekből. Az egész tulajdonképpen nem más, mint a Szellemvasút vagy egy horror-film: pénzt csinálnak abból, hogy az emberek szeretnek borzongani. Már pedig egy rakat szétszabdalt, kipreparált kínainál kevés rémisztőbb dolgot bírok elképzelni.

Tudom, hogy a hivatalos álláspont az, hogy önként ajánlkoztak. De ugye nem mindegy, hogy valaki a tudomány iránti olthatatlan szerelemből önként felajánlja a holttestét tudományos célokra, vagy azért teszi ezt a felajánlást, mert cserébe annyi pénzt ígérnek a családjának, amiből kiverekedhetnek a koldussorból. Vagy ad absurdum egyszerűen csak a börtönben elhunyt rab holttestét nem adják ki a családnak.

És ti mit gondoltok?

Kiáramlás és delej - az 1968-as események hatása a kortárs magyar képzőművészetre (Kiállítás a Centrális galériában)

Nézem a műveket, és érzem, hogy valami hiányzik. Nem beszélem az ő nyelvüket. Pontosabban rosszul, akcentussal. Hibát hibára halmozva. Nem értem így aztán pontosan, hogy mit mondanak. Vagy értem, de félre. Az utalások csak bizonyos hiányos rétegekben jutnak el hozzám.
Itt van a Konzervatív szék. Egy szék, konzervdobozokból. Értem a szójátékot, de tudom, érzem, hogy van itt más is, mélyebbre hatolva más a jelentés mező. Vakon tapogatózó kezem bele-bele akad az értelmezésbe, de nem tudom felfejteni a metaforát. Apropó vak. Ajtorjai: Festmény vakoknak. Ez egyértelmű: lakat, drót a képkeret körül. Bezárt művészet. Vagy mégsem? Azt hittem, a történelmi ismeretek elegendőek lesznek a kiállításhoz. De nem. Arcok néznek rám az installációkról, arcok, akiket ismernem kéne, ahhoz, hogy megértsem, miről hallgatnak. Utalások, amik olyan magabiztos tudást feltételeznek, olyan összekancsitósat, ami csak azoknak lehet, akik akkor éltek.

Aztán van, amit értek. A szenvedést, igen. Választ arra, ki a művész. Tóth Gábor és József Attila „közös” tőkedöntését*. Igen, itt úgy érzem, nyeregben vagyok, ezt még az én botfülem is érti. És értek valamit, amit ők, az alkotók nem tudtak, talán sejtettek, talán maguk előtt is titkoltak. Hogy mindez mindegy. Vanitatum Vanitas. Hiszen az ember, örökkön örökké gonosz, önző és gyilkos. Minden marad a régiben.

Mindegy, mi a neve. Vietnám vagy Afganisztán. Hippi-mozgalom vagy emo. Prágai diáklázadás vagy free Tibet. Mindegy. A lényeg, nem változik: mindig lesznek „éhező művészek”**, tágra nyílt szemű, haldokló csecsemőt szoptató anyák. Mindig lesznek áldozatok. Mindig lesz, aki legyőz és akit legyőznek. Mert mi, az emberiség, nem tanulunk. "Mi van, kommunista vagy a kurva anyád?!"***


* "közös" tőkedöntés: József Attila, majd Tóth Gábor a Döntsd a tőkét című kötet apropóján bemutattak egy-egy ad hoc tőkedöntést.
** éhező művész:Szentjóby: Szempontok a kérdéshez Ki a művész? című alkotásában látható egy fotó csontsovány fekete nőről, aki a szintén csontsovány gyermekét szoptatja
*** Mi van, kommunista...:Attalai Gábor: Negatív csillag című műve, amin a következő felirat áll: Épp kiástam ezt a csillagot a Dunaparton, amikor uszály érkezett a vizen. A fedélzetről egy matróz rámkiáltott: Mi van, kommunista vagy, a kurva anyád?!

Szukot, avagy minden sátorosünnepkor...

A kis szobát megtölti a savanykás szukot-illat. Készülnek a csokrok, szakállas fiúk kapkodva állítják össze őket. De Ávinak különlegesen szép etrogot kell választani, feltúrják az egész ládát, mire megfelelőt találnak. Mennyi lesz? kérdezem. Trumá, feleli a fiú, vagyis a lehetőségeimhez képest döntsem el, mennyit szánok rá. Fel-alá topogok, mennyi legyen az annyi...sietni kell, leszámolom a pénzt, és futok.
Ahogy megyek az utcán, a mirtusz illata meg-megérint a város szagán át is. Szorítom a csokrot, nehogy megsérüljön. Mirtusz, pálmaág, fűzfaág. Az ünnepi csokor. másik kezemben a papírdoboz kibélelt, biztonságos ölében pihen az etrog. Hatalmas rücskös, citromsárga gyümölcs, gondos kezek nevelték, válogatták, hogy hibátlanul érkezzen ide hozzánk beteljesíteni feladatát. Az ünnepi csokor: a pálmaág, aminek nincs illata, de ízletes a gyümölcse. A mirtusz, ami csak úgy ontja magából a savanykás, citrusos illatát, de gyümölcsöt nem nevel. Aztán az etrog, aminek illata is, íze is van. Végül a szerény kis fűzfaág, aminek "se íze, se bűze", nélküle azonban nem lenne teljes a csokor. Ők jelképezik a zsidó népet: azokat is, akik tanulnak is és teljesítik is a micvákat (illatosak is és ízesek is), és azokat is, akik egyiket sem teszik. Mind a legtanulatlanabbtól a legnagyobb szentekig fontosak vagyunk: ha bárki hiányozna, nem lenne teljes a zsidó nép.

Ezt a csokrot fogjuk meglengetni az ünnepi sátorban, amit a pusztai vándorlás emlékére állítunk. 8 napon át emlékezünk őseinkre, akik kivonultak Egyiptomból. Itt étkezünk, sokan a sátorban is alszanak ilyenkor. Nyolc nap a sátorban, majd végül a legcsodálatosabb örömünnep, a Tóra ünnepe. Sietek át a zebrán, igyekszem úgy tartani a csokrot, hogy érezzem a mirtusz illatát - és már szinte látom a Tórával táncoló, éneklő embereket. Látom Dinát, ahogy majd Ávi nyakában ülve szorítja a saját kis Tóráját a férfiak feje felett. Az egyik kedvenc ünnepem. A legcsodálatosabb ünnepek egyike, amikor a legynagyobb ajándékért, életünk alapjáért, a Tóráért adunk hálát.

Visszaérek az étteremhez, Ávi alaposan megszemléli a csokrot és az etrogot. Hibátlan, rég nem volt ilyen szép darabja. Ahogy felemelem Dinát, a kezemről árad a mirtuszillat. Kezdődjön hát az ünneplés!

Akkor hajrá...

most akkor ide áttelepítek közérdekűbb bejegyzéseket, hogy Emő tudjon kommentelni. A Dina-mennyit-kakilt-jé-már-ezt-is-tudja típúsuak maradnak az mp-n