Hová tűnnek Kínában a zsidó sírkövek?

(eredetileg a zsido.com-ra írtam, ott fog megjelenni hamarosan)

Sanghaj  egykor harmincezer zsidónak adott otthont. Mára a sírjaik sincsenek meg. Hogy kerültek zsidók a kínai városba és hova tűntek a síremlékeik? Dvir Bar-Gal, izraeli sajtófotós erre keresi a választ, miközben megszállottan kutat az elhurcolt sírkövek után.

Sanghajban, a halászfaluból nyüzsgő metropolisszá vált kínai városban egykor harmincezer zsidó élt. Az első családok a 19. század második felében költöztek ide: Indiából és Irakból érkező kereskedők voltak. Hamarosan kulcspozíciót töltöttek be a város gazdasági és társadalmi életében. Őket pogromok elől menekülő orosz bevándorlók követték a századfordulón, köztük nagy számban értelmiségiek: orvosok, művészek, tanárok. Sanghajban hamarosan számtalan zsidó szervezet működött. A II. világháború hozta a harmadik, legnagyobb bevándorlási hullámot. Európából több ezren menekültek az egyetlen országba, mely nem kötötte bevándorlási engedélyhez vagy vízumhoz a  letelepedést. Bár a japán megszállás után gettóba kényszerültek, a közel 20ezer európai zsidó helyi szefárd közösséggel együtt megmenekült a holokauszt borzalmaitól.

Dvir Bar-Gal 2001-ben az egykori sanghaji zsidó közösségről készített összeállítást. Egy véletlen folytán került hozzá egy fénykép, mely egy régiségkereskedésben árusított, héber feliratú sírköveket ábrázolt. Bar-Gal elhatározta, utánajár a sírköveknek. Elsőként felkereste a régiségboltot, melynek tulajdonosával megállapodott: ha felbukkannak hasonló sírkövek, értesíti őt. Napokon belül újabb márványtömb került elő. Az antikvitás beszerzője elvitte Bar-Galt a faluba, ahonnan fillérekért vásárolta fel a zsidó sírköveket. Amint megérkeztek, a helyiek egymás után kísérték őket a szemmel láthatóan végtelenül szegény és lepusztult falu különböző pontjaira, ahol újabb és újabb sírkövekre bukkantak. Volt, amelyik a veteményesben, a földön hevert, hogy száraz lábbal lehessen a sáros sorok között haladni. Rajta cinikusan hatott a felirat: „ebben a szent földben van a sírja Mosénak, a jesiva tanulónak, Avraham Schomann rabbi fiának”

A helyiek közül néhány idős ember úgy emlékezett, a nem messze lévő muszlim temetőből kerültek oda a kövek. Így a kutatás folytatódott, immár a temetőben, amiről kiderült: egy nemzetközi sírkert, ahol valóban sok zsidó nyughely is volt egykor.  Az őrnek már akadt dolga más zsidókkal is, akik a rokonaik sírját keresték – hiába, hiszen azoknak nyoma sem maradt. Bar-Gal és az őt kísérő tolmács újabb idős kínaival találkozott, aki elmondta, hogy az ő falujában is vannak számára ismeretlen jelekkel ellátott sírkövek.  Ez a falu az előzőnél is sivárabb és romosabb volt.  Itt nem csak zsidó, de keresztény sírkövekre is bukkantak. Az út kövezésére használták vagy támaszfalakba építették be őket.

Az 1950-es évekig négy zsidó temető működött Sanghajban, közülük a legkorábbit 1886-ban alapították. 1958-ban bezárták mind a négy temetőt és a nemzetközi sírkertbe telepítették át a sírokat. Mára az egykori zsidó szektort mohamedán sírok foglalják el – lehetetlen felkutatni az eredetileg oda temetetteket. A kommunista ideológiában nem volt szerepe a díszes síremlékeknek: a köveknek más felhasználási módot találtak. Így például Bar-Gal talált olyat, melyet vasalódeszkának használtak, míg egy másik egy patak fölötti híd pallóját helyettesítette. Egy sírkövet a folyómederből emeltek ki, ahova azután lökték, hogy már nem volt rá szükség mint utcakő. A kutatást nehezíti, hogy a kínaiak szerint a sírkő balszerencsét hoz, ezért a feliratot elrejtve helyezik el őket.

Bar-Gal konzultált a sangahji chabad küldöttel,  Sholom Greenberg rabbival, aki elmondta, az elhunyt földi maradványai szentek, de maga a sírkő csak emlékeztető, nem hordoz szentséget. Ennek ellenére egy központi helyen összegyűjtik őket, ezzel állítva emléket az egykori zsidó közösségnek. Bar-Gal létrehozott egy adatbázist, amiben a sírköveken talált nevek szerepelnek a lelőhellyel és fotókkal kiegészítve. Mára összesen 105 sírkövet mentett meg Bar-Gal, és harminc esetben sikerült a leszármazottakkal kapcsolatba lépni. Van, aki már többször utazott Kínába Ausztráliából, hogy megtalálja nagyanyja sírját. Mostanra legalább a sírkő előkerült: Bar-Gal az utolsó pillanatban mentette meg, mielőtt egy frissen ásott szennyvízelvezetőt takartak volna le vele

Egy egyszerű újságcikkből személyes misszióvá vált a kutatás Bar-Gal számára. Idegenvezetőként turistákat kalauzol végig az egykori sanghaji zsidó közösség történetének még látható állomásain. Az elmúlt tíz évben beutazta a környéket sírkövek után kutatva. Tervei között szerepel az egykori gettó közepén egy emlékpark létesítése, ahol elhelyeznék a sírköveket. Bar-Gal így vall a munkájáról: „Nem hittem volna, hogy ilyesmi lázba fog hozni. Én egy cinikus tel avivi újságíró vagyok és soha nem gondoltam volna, hogy ez a projekt érzelmileg megérinthet. De az a megalázó helyzet, ahogy ezek a sírkövek a sárban hevernek megerősített az elhatározásomban, hogy meg kell mentenem, amit csak lehet. Pesszimistán látom, hogy még mennyi sírkövet tudunk megmenteni. De ahányszor felbukkan egy héber vagy zsidó szimbólum, az egy újabb energialöketet ad, hogy tovább keressünk”

 forrás 

fotók

Purim

Állítólag Titusz diadalívének lábára fel van, vagy legalábbis fel volt graffitizve, hogy ám iszráél cháj, vagyis Izrael nép él. A Diadalív alatt , amit Jeruzsálem kirablásának emlékére állítottak, zsidónak nem volt szabad sokáig átmennie. Izrael népe él, de hol vannak, akik ledöntötték a templomunkat?


Édesapám, mikor Spanyolországban járt, direkt elment megtekinteni Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd síremlékét. Gondosan megvette a jegyet, besétált, alaposan megnézte őket magának, és közölte velük: "tessék, ti ott vagytok, én meg itt vagyok." És ezzel tulajdonképpen revansot vett rajtuk, akik annyi zsidó pusztulásáért felelősek, akik két lehetőséget adtak nekik: szellemi vagy fizikai megsemmisülés. De ők már sehol nincsenek, belépőjegyért mutogatják a sírjukat, mi pedig élünk.


Holnap este Purim lesz. Megünnepeljük, hogy a gyönyörű és okos Eszter királyné megmentette népét a biztos pusztulástól, és legyőzte gonosz Hámánt. Mi itt vagyunk, az ellenségeink már sehol sincsenek. Gyerekek kereplőkkel támadnak a gonoszra, mert csak annyi maradt belőle, amit a csattogó, fujjogó tömeg is el tud sodorni. Ám Iszráél cháj!

Izrael népe él, élünk, mert nincs más lehetőség, mert élni kell, mert mindent túlélünk. Eltemetjük a halottainkat és élünk tovább, mert ez a dolgunk. Mást terveztem nektek Purimra, de az éjjel ez jutott eszembe. A gonosz Hámán terve az volt, hogy lemészárolja a zsidókat, akiknek rendeletben akarták megtiltani a védekezést. Hámánok voltak, akik a védekezni nem tudó Fogel családra támadtak. És ahogy Hámánt és fiait felakasztották, úgy fognak megsemmisülni ezek a támadók is.

Egyetek, igyatok, halgassátok a megilát, küldjetek ajándékot és adakozzatok! Ne engedjük, hogy a Hámánok elpusztítsák a hitünket!

PURIM SZÁMÉÁCH!

Az ünnepről itt és itt találjátok a tavalyi írásomat

Milyen a mi válaszunk?

A zsidó válasz erre a tragédiára az, hogy fényt gyújtunk ebben a sötét világban. Nők az egész világon egyesülnek, hogy a következő szombaton, március 18-án  a Fogel család könyörtelenül meggyilkolt tagjainak emlékére gyújtsák meg gyertyáikat. Kérlek, ellenőrizd a helyi gyertyagyújtási időt, és tedd ki a felhívást a facebookos státuszodnak! Az Örökkévaló legyen irgalmas gyermekeihez!

(fb-os felhívás szövege)

Gyertyagyújtás Budapesten: március 18, 17.34. (itt tudod megnézni, a te lakóhelyeden mikor kell gyertyát gyújtani)
A szombat bejövetelét a zsidó asszonyok két gyertya gyújtásával jelzik, napnyugta előtt. Szokás, hogy minden gyermek után még egy gyertyát gyújtanak, illetve, hogy a kislányok három éves koruktól csatlakoznak édesanyjukhoz, és egy gyertyát gyújtanak. Ott, ahol nincs háziasszony, a férfi kötelessége meggyújtani a szombati lángokat.
A lángok fellobbanása után áldást mondunk, aminek szövege magyarul: Áldott vagy te Örökkévaló I-tenünk, a világ királya, aki megszenteltél bennünket parancsolataiddal, és megparancsoltad a szombati gyertyák meggyújtását.
A lángokat nem használjuk világításra, kell lennie rajtuk kívül más fényforrásnak is a szobában. A gyújtási idő után nem lehet gyertyát gyújtani, szombatszegésnek számít.
Kérek minden zsidó nőt, hogy ha máskor nem is, most tegyetek eleget ennek a micvának, hozzunk fényt a világba, pótoljuk emlékeinkben a múlt szombaton kioltott lelkek lángját!

Túlérzékeny vagyok?

Igen, egyértelműen, ezért vagyok kiváncsi a mai esetemmel kapcsolatban más véleményére is.
Úgy esett, hogy énekkarba járok. Hát ez elég szomorú önmagában is, főleg a karra nézve, tekintettel a nullához konvergáló zenei hallásomra valamint énekhangom teljes hiányára. Mindegy, szükségem van 9 db kreditpontra a diplomámhoz, és ehhez kizárólag a heti másfél óra daloláson át vezet az út. Így jártam.
Van rajtam kívül vagy 80 másik nő, aki énekelhet, nincs semmi probléma, kivéve, ha az alt 1 nevű társaság énekel külön, mert az velem együtt 5 főt számlál kb.
Lényegre! Van egy karvezető, középkorú férfi, mindenféle vicces bemondásokkal, amiken lehet derülni. És itt jön az inkriminált jelenet: ma azt találta mondani, hogy "Tessék odafigyelni! A koncentrációs táborban az volt ugyebár a jó, hogy nem kellett külön koncentrálni." Én úgy megdöbbentem, hogy felkaptam a fejem a háztartási listák irogatásából, és viszonylag hangosan azt mondtam, hogy ezt talán mégse kéne. Néhányan rám néztek a körülöttem ülők közül. Majd a fickó folytatta, hogy: "na, de itt nincsenek kémények, úgyhogy az ajtón fogunk távozni." Hogy kísérte-e a nevetés a tanár kiszólását, azt nem tudom megmondani. Én még hangosabban azt mondtam, hogy ezzel nem illik viccelődni, és hogy a pofám leszakad. A karvezető biztosan nem hallotta meg, de többen döbbenten rám néztek. Majd folytatódott az óra. Én remegő gyomorral végül úgy döntöttem, hogy nem mondok semmit, és óra után is csak aláírtam a jelenléti ívet, és elrohantam.

Nem is tudom, miért nem mentem oda és szóltam be neki. Pár éve valószínűleg látványosan felugrottam volna, és félig síró patália után rohanvást távoztam volna a teremből. Kérdés, hogy bölcsebb vagy megalkuvóbb lettem-e az évek során...

Megbocsátok

Találkoztam egy fiúval. Azt mondta, Izraelben találkoztunk. Stimmelt. Azt is, hogy rémesen viselkedett akkor. Erre nem emlékszem, de készséggel elhiszem. Míg ezt mondta, észrevettem a kabátja alól kilógó ciceszt. Ezen meglepődtem, nem emlékeztem, hogy vallálos lett volna. Nem is volt, mondja, de már megtért. És most szeretne bocsánatot kérni. Tőlem és a barátnőimtől is, mert szörnyen viselkedett. De főleg tőlem, és A-tól.Nehéz mindenkit megkérlelni, azt mondta. Nehéz lehet, tényleg. Én megbocsátottam, teljesen meghatódva. Tényleg nem emlékszem, miket csinált, de megbocsátottam. És ha látom, megmondom neki, hogy A. is. Igazán, tiszta szívből. Jól esett.

Szőrszálhasogatás vagy adekvát probléma?

Mostanában - többek között -  híreket keresek és írok egy internetes zsidó portálnak. Ennek kapcsán egészen fura dolgokra bukkanok néha. Az előbb például egy hosszú eszmefuttatást olvastam arról, hogy kell-e újra áldást mondania az ételre annak a gyereknek, aki elszaladgált az asztaltól evés közben, de az anyukája visszaparancsolta, hogy fejezze be az ebédjét. Engem mindig lenyűgöz, hogy mi mindennel foglalkoznak a rabbik, mi minenről lehet vitatkozni, és hogy milyen elképesztő a mi vallásunk, ami a világon mindenre, de mindenre ad választ. Tudom, hogy sokan kiborulnak az ilyesfajta szőrszálhasogatástól, de szerintem ez csodálatos :)


A válasz amúgy elég bonyolult, és azon múlik, ki dönti el, mikor van vége az étkezésnek - ugyanis, ha befejezett volt az étkezés, akkor a további fogyasztás új étkezésnek számít és újra áldást kell mondani. Mert egyrészt a gyerek már befejezettnek tekintette az étkezést, mikor elcsángott, ugyanakkor, mivel az anya hoz döntéseket az étkezésről, ezért amennyiben ő nem adott engedélyt az étkezés befejezésére, azt tovább kell folytatni, ugyanakkor a gyereknek - kivéve, ha még nagyon kicsi, vagy általában veszíteni szokott az efféle vitákban - joga van befejezettnek nyilvánítani az evést. Végül a képbe bejön, hogy ha az apuka otthon lenni, ő vissza tudná-e parancsolni a gyermeket az evéshez.
Mindezek után az elemzés kitér arra, hogy alapvetően nem jó a gyereket evésre kényszeríteni. Lezárásként pedig felhívja a figyelmet, hogy az áldások I-tenhez való kapcsolódásunkat jelzik, amit garantáltan nem erősít meg az anyukánkkal való vitatkozás.
Szerintem lenyűgöző :)

Alice

Dokumentumfilm a legidősebb holokauszt-túlélőről. Ez a hivatalos előzetes, érdemes megnézni, egészen lenyűgöző az idős hölgy. Az Örökkévaló segítségével hamarosan a 107. születésnapját ünnepelheti

Tánc a Tórával

Kilököm a nehéz vaskaput- ünnep van, nem használhatom a főbejáratot, ahol elektromágnes nyitja-zárja az ajtót. Kezd sötétedni, sietnem kell, késésben vagyok. "Sziszu ve szimchu" ugrándozom a babakocsi mögött, mint egy bakkecske. "b szimchát Torá". A Tóra örömünnepe, hát itt van végre, sasszé jobbra, sasszé balra, hupsz, majdnem letoltam a kocsit az úttestre, jobb lesz odafigyelni. A kosárban zászló, plüss tórák, cukorka. Átfutok a zebrán, nem tudom abbahagyni a dúdolást, "utnu chávod láTorá".
Az utcán összefutok az unokatestvéremmel és egy barátnőmmel. Gyerünk, hajrá, várnak minket, igyekszem nem ugrándozni, hanem szépen sétálni a babakocsival. A zsinagóga kivilágítva, odabent meleg és töltöttkáposzta illat. Sokan vannak, és már mindenkinek virágos kedve van. Hát akkor hajrá! Előkerülnek a bársonyba öltöztetett tekercsek, kézről kézre járnak, a férfiak ropják a táncot, a nők tapsolnak, énekelnek, cukorkával dobálják a férfiakat. A lábak között gyerekek cikáznak, gyűjtik a földről az édességet. Üvegek ürülnek, fogy a sütemény, a hangulat egyre emelkedettebb,  nincs megállás, a plafon mintha felemelkedne az évtizedek óta nem látott örömmámortól.
A saláta, jaj, a saláta kimaradt, gyorsan, mindjárt vége, és jönnek enni! Hogy vágjam, így? Inkább úgy? Izgatott kiabálás: kimennek, kiviszik az utcára! Kabátot, gyorsan, kiviszik a Tórákat az utcára! Mire kiérünk, már a sötét Teleki tér közepén táncolnak, énekelnek, az örömük az égre tör: 1956 óta először táncolnak szimchát tórai táncot a Teleki téren! Nem emlékszem, mikor éreztem ilyen eufóriát, olyan energiákat szabadított fel az élmény, amiknek a létezéséről nem is tudtam.

Állunk a csillagok alatt, tapsolunk  tánc ritmusára, mellettem Raj Tamás lánya: az édesapja akkor, 54 éve itt táncolta azt az utolsó táncot a téren. Néhány hónapja halt meg, nem láthatta, hogy a nemzedék, aminek a felnevelésén annyit fáradozott, felnőtt és csodát tett: életre keltett egy szinte már halott közösséget.


fotó innen

Kürtharsanás napja

Valahol, mélyen a női karzat alatt halk hang kántál.Tökió....sövorim...tökió...minden szóra ráfelel a sófár rekedt, szívbemarkoló hangja. Ráborulok a súlyos fa oszlopokra, amik elrejtik a fentről lenéző asszonyokat. A szemem lehunyva, a sófár hangja újra meg újra belemar az elmémbe, szaggat, húz, vádol és hív, hív a megtérésre. Összeszorítom a szemem, nincs más, csak én a kürt hangja. Kérlek, könyörgöm, bocsáss meg. Bocsáss meg mindent, az elhamarkodott szavakat, a meg nem tartott ígéreteket, a dühöt, a kétkedést, az elhanyagolt imákat... segíts, adj erőt, nincs más, aki felemeljen, nincs más, aki segítsen. Tökió... ne ítélj el.... sövorim... adj még egy esélyt...truó... legyél könyörületes... tökió gödajló... visszafojtom a lélegzetem, ha tovább bírom, mint a sófárt fújó, akkor biztos meghallgatja az imámat... tartom a levegőt, gyerekkorom magam kreálta babonájától nem tudok szabadulni, ha kibírom jó évünk lesz...az egész zsinagóga megfeszülten figyel... elhallgat a sófár, lihegve fújom ki a maradék levegőt. Velem egyszerre lélegez fel a közösség, indul tovább a duruzsoló ima. Hallgattassék meg minden szava!




sófár: kosszarvból készült kürt, amit bizonyos alkalmakkor, pl. ros hásánákor megfújnak a zsinagógában
Tökió, sövirom, truó, tökió gödajló: utasítások, hogy hogy kell megfújni a sófárt, pl. hosszan, elnyújtva vagy rövid szaggatott hangokkal

Ölelés a túlvilágról

Baruch Lederman rabbitól
Eredetileg megjelent a rabbi heti hírlevelében, angolul

"Zot Chukát háTorá" "Ez a Tóra törvénye" (Num. 19:2)
Chukát háTorá azokra a tórai parancsokra utal, melyek számunkra felfoghatatlanok. Valóban, a Tóra végtelen. Hogyan várhatjuk el, hogy teljes egészében felfogjuk széltében-hosszában? Még azt sem tudjuk megérteni, hogyan igazgatja I-ten a véges világot, ahogy azt a következő igaz történet is mutatja:
Dvir Aminolav az első izraeli katona volt, akit megöltek 2008-ban
a gázai háborúban. Az édesanyjának, Dáliának, rettenetesen hiányzott Dvir. Egy este, mielőtt lefeküdt, hangosan kérte I-tent, adjon neki egy jelet, egyetlen ölelést Dvirtől, hogy tudja, a halálának volt értelme. Azon a héten a lánya elhívta Dáliát, hogy kísérje el egy zenei előadásra a Nemzetközi Művészeti Fesztiválra, Jeruzsálembe. Dália, aki nagyon lehangoltnak érezte magát, nem akart koncertre menni, de a lányát sem akarta megbántani, így nem nagy lelkesedéssel, de beleegyezett. A koncert kicsit csúszott. Egy két év körüli kisfiú elkezdett a sorok között kóvályogni. Odament Dália székéhez, és megérintette a vállát. Dália, aki óvónő, megfordult, meglátta a kisfiút és kedvesen rámosolygott.
-Hogy hívnak?- kérdezte Dália
-Eshelnek - válaszolta a kisfiú.
-Nagyon szép név. Szeretnél a barátom lenni, Eshel?
A kisfiú vállaszul bólintott, és leült Dália mellé. Eshel szülei két sorral hátrább ültek. Azt gondolták, a kisfiuk zavarja Dáliát, ezért szóltak neki, hogy menjen vissza hozzájuk. De Dália biztosította őket róla, hogy minden rendben van.
- Van egy öcsém, akit Dvirnek hívnak. - vágott közbe a két éves eshel, ahogy csak a kisgyerekek tudnak. Dáliát szíven ütötte, hogy azt a ritka nevet hallja, amit szeretett fia viselt. Felsétált ahhoz a sorhoz, ahol Eshel szülei ültek. Egy kisbabát látott a babakocsiban aludni. Bocsánatkérően megkérdezte:
-Elnézést, megkérdezhetem, mennyi idős a kisbabátok és mikor született? - a baba anyukája válaszolt:
-Közvetlenül a gázai háború után született. -  Dália mélyet lélegzett
-Kérlek, mond el, miért pont Dvirnek neveztétek el? - Dvir baba anyukája magyarázkodni kezdett:
-Amikor a terhességem végén járta, az orvosok azt gyanították, hogy nagyon súlyos rendellenessége van a magzatnak. Mivel ez már a terhesség vége volt, nem tudtak sok mindent tenni, csak várni, hogy kiderüljön, mi lesz. Amikor aznap este hazamentem, a hírekben azt mondták, a háború első áldozata egy Dvir nevű katona. Annyira elkeserített ez a hír, hogy elhatároztam, üzletet kötök I-tennel.
-Ha egészséges fiút adsz nekem - így imádkoztam - akkor megígérem, hogy Dvirnek fogom elnevezni ennek a katonának az emlékére, akit meggyilkoltak. Dália, Dvir édesanyja tátott szájjal hallgatta a történetet. Próbált megszólalni, de nem tudott. Hosszú csend után halkan azt mondta:
-Én vagyok Dvir anyukája.
A fiatal szülők nem akartak hinni neki. Megismételte:
-Igen, ez az igazság. Én vagyok Dvir anyukája. Dália Aminalov vagyok, Pisgat Zeevből. - Egy hirtelen ötlettől vezérelve a kis Dvir anyukája Dália kezébe adta a kisbabát, és így szólt:
-Dvir szeretne megölelni téged. - Dália karjaiba fogta a kisfiút, és belenézett az angyali arcába. Túlcsordultak az érzelmei. Egy ölelést kért Dvirtől és most igazán érezhette a meleg, szeretettel teli ölelését az Igaz világból.

Vajon a Reuters fotósai részt vehetnek a madridi meleg felvonuláson?

Miért is érdekes ez?

Hát azért, mert a Reuters úgy publikált fotókat a gázába tartó flottillán történtekről, hogy a magukat békeaktivistáknak nevezőkre nézve kedvezőtlen részeket egyszerűen levágták.
A madridi melegfelvonuláson pedig nem vehetett részt a tel-avivi küldöttség, mert nem ítélték el a flottilla megállítását.

Remélem, a Reuters fotósa egyszer eljut Gázába, ahol megmutatják neki, milyen a helyi sajtószabadság. Remélem, a döntést meghozó madridiak egyszer ízelítőt kapnak először abból, milyen Tel-Avivban melegnek lenni, majd abból, milyen Gázában. Csak a mihez tartás végett...

Judafest

Már hagyományt teremtettek a szervezők a Judafest programmal. Idén június 13-án vasárnap változik a Kazinczy utca fesztiváltérré a Wesselényi utca és a Dob utca között. Lesz eszem-iszom, kirakodóvásár, jó zene, gyerekprogram.  Mi ott leszünk, ha mindenki egészséges lesz, gyertek ti is!
Részletek

Elfogtunk egy levelet

Gyanítom, hogy szinte az összes magyarországi zsidó szervezet, és egy sor prominens zsidó vezető nyitotta a napját ugyanazzal az emaillel. A levél lényege, hogy a szerző egy korábbi életében, Krisztus idejében rabbi volt, és sok disznóságot csinált, tévútra vezette a népet, stb. Ezt a további életeiben alaposan megbánta, mert sokszorosan kapta vissza. Ezért felszólít minket, zsidókat, hogy hagyjunk fel az ármánykodásainkkal, amivel a világot akarjuk a markunkban tartani.Ő tudja, hogy pl. a médián keresztül micsoda hatalmunk van, de higgyük el, ez nem vezet jóra. Mi csak gonoszkodunk, és nyomorba döntünk, pedig az igaz út a szeretet. Legyetek jók, ha tudtok, mert a béke a szeretet az anyámkínja, mi meg mocskos disznók vagyunk, és kihazsnáljuk a hatalmunkat.

Vicces is lehetne, ha nem lenne annyira rémisztő és gyomorforgató.

Élet menete

Idén nem tudtam ott lenni, de fantasztikus, hogy mennyien tartották fontosnak, hogy részt vegyenek a megemlékezésen. Köszönöm nekik!

Steiner Noémi fotói

Szomorú...

..., hogy ma Magyarországon kövekkel dobálnak meg egy lakást, ahol szédert tartanak. Szomorú, hogy a távozó vendégeknek a rendőrök azt mondták, vegyék le a kipájukat, mert nem biztonságos Budapesten azzal sétálni. Szomorú, hogy csak rongálás miatt indult ismeretlen tettes ellen eljárás.

Cikkek itt és itt

Frissítés: Tasz beadvány, érdemes a kommenteket is elolvasni.

Pészachi taka

No ezzel már jó régóta adósa vagyok Anyatündének....

Pészach a kovásztalan kenyér ünnepe. Azt ünnepeljük, hogy őseinket az Örökkévaló megszabadította az egyiptomi rabszolgaságból. Mivel sietősen kellett távozni a tíz csapás miatt felbőszült fáraó birodalmából, ezért nem volt idő, hogy a kenyerük megkeljen. Ennek emlékére eszünk mi is maceszt vagy pászkát: élesztő nélkül készült kenyeret. Emellett semmilyen más, élesztővel vagy kovásszal készült ételt sem fogyasztunk, sőt a birtokunkban sem lehet ilyen az ünnep 8 (Izraelben 7) napja alatt. (Az ilyen élelmiszereket homecnak hívjuk.) Ezért az otthonainkat alaposan kitakarítjuk, hogy egyetlen szem morzsa se maradjon  sehol. Végül a megmaradt, pészáchra nem kóser élelmiszereinket egy szerződésben egy nem zsidónak eladjuk. Minden olyan felületet, amivel élelmiszer érintkezik, kikóserolunk (rituális fürdőbe merítjük, leforrázzuk vagy kiégetjük). Ha erre nincs mód, akkor letakarjuk. Én először alufóliával utána viaszosvászonnal borítom pl. a konyhapultot. Nekünk van teljes pészachi készletünk: lábosok, tányérok, poharak, evőeszköz, robotgép, minden. Így az évközben használt holmikat elzárom, és elővesszük a pészachiakat. Az egyik dédapám családja asztalos volt: konyhabútorokat is árultak. Így minden évben pészachkor beállítottak egy új konyhaszekrényt, a régit pedig eladták. Nővéreméknek Izraelbe én vittem ki az összes pészachi edényüket. A reptéren a biztonsági őrnek meglehetősen gyanús voltam a nagy ládmmal, kérdezte, mi az. Mondtam, pészachi edény, és nagyon dühös leszek, ha kinyitja, és "elhomecolja" Megelégedett a láda átvilágításával :)

A takarítást én úgy csinálom, hogy első lépésként Purim utáni nap, vagyis egy hónappal az ünnep előtt összeírok minden kitakarítandó helyet: az íróasztaloktól kezdve a gyerekek játékain át a kabátok zsebéig. Utána minden nap igyekszem valamit ezekből megcsinálni. Idén rettenetesen le vagyok maradva a folyamatos betegeskedések miatt, de remélem, kész leszek rendben.

Purim

Tegnap volt Eszter böjtje, holnap este kezdődik Purim. Nővéremmel közös írások az ünnepről  itt ésitt

Teleki

Az oldalsávba kitettem egy új blogot, amit szintén én írok. Annak a zsinagógának a blogja, ahova járunk (többek közt). Ez a Teleki téren van, egy pici lakás-imaház. Gyerekkoromban is ide jártunk, meg apukám is az ő gyerekkorában. Családi darab. Kicsinek nem szerettem, az öreg nénik, bácsik mindig hülyeségeket kérdeztek, dohos szag volt és félhomály. Az öregek sajnos már alig-alig vannak. A közösség viszont megújul, sok a fiatal, sőt gyerek is - már Dinán kívüliek.
Most épp felújítjuk a zsinagógát, az eredeti jelleg megőrzésével. Ennek első szakaszaként az eddig lezárt női részből közösségi szoba lett. Vannak szépséges fotók is erről a blogban, vegyétek, vigyétek. Olvasgassátok szeretettel :)

Terroristákkal nem tárgyalunk, avagy ha válaszolnék a porontyos posztra, ezt válaszolnám

Reggel van, még csak félig vagyok magamnál. Szoptatás közben lefutom a szokásos körömet: e-mail, blog, poronty. Poronty. Azt a rohadt… légyszi, ne zsidó legyen a szerző… tovább olvasok… azt a rohadt… pörgetem a sorokat, milyen mélyre süllyedhetett? Mint a Marianna-árok, már gépelek is, válaszolni kell, akkor is, ha provokáció, muszáj, ringbe kell szállni, ez a mocskolódás nem maradhat így. Ha egy zsidó hülye, akkor nagyon hülye, szokta mondani nagyanyám, hát, ha ez nem provokáció, hanem zsidó írta, akkor hozza a papírformát… Megdöbbenve olvasom a gyűlölettől fröcsögő szavakat, és azok a kedves, kedves barátok járnak a fejemben, akiket ez mélységesen sérthet. Akik úgy vallásosak, úgy keresztények, hogy nincs bennük semmi gyűlölet, se magyarkodó ősantiszemitizmus. És főleg semmi ebből a konzumidiotizmussá degradált álünnepből. Ahogy olvasom, Anyatünde van előttem, hogy minden szavával ez az őrült az arcába köp. És utálkozom, mert ez az öngyűlölő őrült/provokátor engem hoz szar helyzetbe, meg minden zsidót, akik távolról sem ezt gondolják.

Felháborítónak tartom, hogy ezt megjelentette a Poronty. Akárki írta is a cikket, a megjelentetése egyértelmű provokáció és célja kizárólag a kattintásszám emelése.

És mert más nem fog, hát én kérek elnézést…

A zsidósághoz maguk a zsidók is ezerfélekép viszonyulnak. Vannak, nem is kevesen, akik kizárólag a holokauszt irányából tudnak közelíteni, akiknek a zsidóságuk egy fájdalmas stigma. Ők azok, akik soha, semmikor nem élvezettel ünneplik és élik a zsidóságukat, hanem fájdalmas emlékezésbe és gyászba merülnek. Kisebbségben élni nehéz. Úgy élni kisebbségben, hogy gyűlöljük ezt, rettegünk a többségtől, önmagunkkal ellentmondásba keveredve vágyunk és irtózunk saját másságunktól, rettenetes lehet. Vallásosként még viszonylag könnyű feldolgozni, a „nagyobb jóért” ;) elfogadni a nehézségeket. Egy vegyes házasságban, más kultúrával összezárva viszont főleg rettenetesen nehéz lehet feldolgozni egy ilyen önmarcangoló, vádaskodó nyomorúságot. Szörnyen sajnálom az ilyen embereket… Ez persze nem mentség a mocskolódásra.

Kisebbségben élve bizony el kell fogadni, hogy a többség dönt sok mindenről. Viszont nekem, mint kisebbségnek jogom van nem foglalkozni bizonyos fokig a többséggel. Jogom van a magam ünnepét ünnepelni, és a másét kizárni az otthonomból. Az én házamban, az én váramban az történik, amit én akarok. Közhely, de ugye két füle van az embernek… Fel kell végre nőnie egy generációnak, amelyik nem szégyelli a gyökereit. Amelyik büszkén ünnepli a saját ünnepeit, nem csak sunnyogva, kibelezve, műkeresztény ünnepekké degradálva. Meg kell tanulnunk – ha ezt akarjuk - felemelt fejjel a saját életünket élni. Vagy becsülettel kompromisszumot kötni. De gyáván sunnyogni, utálkozva másokat utánozni már csak a gyerekeink érdekében se lenne szabad. Az meg, hogy a gyerekem hogyan látja a világot, attól (is) függ, milyen ablakokat nyitok ki neki és és hogy élem az életem.
Ahhoz, hogy mások elfogadjanak, elsősorban magamat kell elfogadnom. Szüleink generációja megdöbbenve tapasztalja, hogy minket, akik nyíltan és vállaltan vagyunk zsidók, kevesebb atrocitás és, mint azokat, akik rejtik, szégyellik származásukat. Aki pedig belemegy egy vegyes házasságba, annak bizony el kell fogadnia, hogy a másik fél kultúrája, szokásai ugyanúgy részét fogják képezni a család életének, mint azok, amik neki fontosak.

Ha őszinte akarok lenni – és az akarok ;) – akkor be kell vallanom, hogy ambivalens érzések kötnek a karácsonyhoz  Egyrészt utálom azt, amit a szerző is említ, az októbertől januárig, végsőkig kifeszített üzletet, amit köré kerekítettek. Zavar? Igen. Nem az enyém, idegen az én kultúrámtól, zavar. Hamis és álságos a bevásárlóközpontok hangulata, a kötelező vigyor és a bárgyú énekek. Igen, zavar. Beszólok-e ezért? Dehogy.
De pl. haragszom, mert a hivatalos óvodai-iskolai karácsonyozással rákényszerítenek gyerekeket a magyarázkodásra és a szégyenkezésre. Ha az lenne az ünnep, ami: családi dolog, magánügy, akkor a karácsonyt nem, vagy másként ünneplőknek nem kellene rosszul érezniük magukat. Nem is megyünk ilyenkor pl. ringatóra. Ugyanakkor a kivilágított Andrássy út, a fényben úszó körút azt üzeni: mindjárt itt a chanuka. És ez jó, ezt nagyon szeretem 
A chanukarácsonyos megoldást viszont kifejezetten ízléstelennek tartom. Nyilván sok vegyes hátterű családban ez a megoldás, de szerintem ezzel mindkét ünnep lényege vész el. A chanuka ugyanis a közvélekedéssel ellentétben nem a karácsony zsidó megfelelője, a szeretethez és megbékéléshez meg főleg vajmi kevés köze van. (Pont annyi, mint a március 15-nek: ez, ha a vallási részt levesszük egy sikeres forradalomnak az ünneplése.) Az előbb pedig, amikor elszaladtam feladni apósom születésnapi ajándékát, mindenkinek kellemes ünnepeket kívántam az üzletekben és nem fordultam el utálkozva, mikor viszont kívánták. Ezt hívják mifelénk jó modornak.

Sokszor rám csodálkoznak, miért nem ünneplünk karácsonyt, hiszen az a szeretet ünnepe. Mert nem a mi vallásunké, válaszolom. De hát nem is vallási ünnep. Akkor meg pláne nem. Olyan ez, mint hogy nem ünnepelnek Magyarországon Hálaadást. Van nekünk elég ünnepünk, nem kell a másé. És nem, nem marad ki semmiből a gyerek. Mert nem elveszünk tőle valamit, ami az övé. Hanem az nem az övé, neki más van. Nem jobb, nem rosszabb, más. Nem is beszélve arról, hogy a zsidóságban mennyivel több élő ünnep és szokás van: az őszi ünnepek 1 hónapig tartanak, hogy mást ne említsek. Nem csak egyféle élet létezik, és ez jó, ezt kéne élvezni. Vagy, hogy stílusosan István királyt említsem: „…egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő”

Azt hiszem, a tolerancia ott kezdődik, hogy elfogadom, másnak máshogy jó, mint nekem.

Chanuka 1

Chanuka első gyertyáját ma gyújtjuk meg. Az ünnepről szóló írásomat megtaláljátok a Haver blogján. Olvasás közben pedig élvezzétek ezt a chanukai dalt :)