Terroristákkal nem tárgyalunk, avagy ha válaszolnék a porontyos posztra, ezt válaszolnám

Reggel van, még csak félig vagyok magamnál. Szoptatás közben lefutom a szokásos körömet: e-mail, blog, poronty. Poronty. Azt a rohadt… légyszi, ne zsidó legyen a szerző… tovább olvasok… azt a rohadt… pörgetem a sorokat, milyen mélyre süllyedhetett? Mint a Marianna-árok, már gépelek is, válaszolni kell, akkor is, ha provokáció, muszáj, ringbe kell szállni, ez a mocskolódás nem maradhat így. Ha egy zsidó hülye, akkor nagyon hülye, szokta mondani nagyanyám, hát, ha ez nem provokáció, hanem zsidó írta, akkor hozza a papírformát… Megdöbbenve olvasom a gyűlölettől fröcsögő szavakat, és azok a kedves, kedves barátok járnak a fejemben, akiket ez mélységesen sérthet. Akik úgy vallásosak, úgy keresztények, hogy nincs bennük semmi gyűlölet, se magyarkodó ősantiszemitizmus. És főleg semmi ebből a konzumidiotizmussá degradált álünnepből. Ahogy olvasom, Anyatünde van előttem, hogy minden szavával ez az őrült az arcába köp. És utálkozom, mert ez az öngyűlölő őrült/provokátor engem hoz szar helyzetbe, meg minden zsidót, akik távolról sem ezt gondolják.

Felháborítónak tartom, hogy ezt megjelentette a Poronty. Akárki írta is a cikket, a megjelentetése egyértelmű provokáció és célja kizárólag a kattintásszám emelése.

És mert más nem fog, hát én kérek elnézést…

A zsidósághoz maguk a zsidók is ezerfélekép viszonyulnak. Vannak, nem is kevesen, akik kizárólag a holokauszt irányából tudnak közelíteni, akiknek a zsidóságuk egy fájdalmas stigma. Ők azok, akik soha, semmikor nem élvezettel ünneplik és élik a zsidóságukat, hanem fájdalmas emlékezésbe és gyászba merülnek. Kisebbségben élni nehéz. Úgy élni kisebbségben, hogy gyűlöljük ezt, rettegünk a többségtől, önmagunkkal ellentmondásba keveredve vágyunk és irtózunk saját másságunktól, rettenetes lehet. Vallásosként még viszonylag könnyű feldolgozni, a „nagyobb jóért” ;) elfogadni a nehézségeket. Egy vegyes házasságban, más kultúrával összezárva viszont főleg rettenetesen nehéz lehet feldolgozni egy ilyen önmarcangoló, vádaskodó nyomorúságot. Szörnyen sajnálom az ilyen embereket… Ez persze nem mentség a mocskolódásra.

Kisebbségben élve bizony el kell fogadni, hogy a többség dönt sok mindenről. Viszont nekem, mint kisebbségnek jogom van nem foglalkozni bizonyos fokig a többséggel. Jogom van a magam ünnepét ünnepelni, és a másét kizárni az otthonomból. Az én házamban, az én váramban az történik, amit én akarok. Közhely, de ugye két füle van az embernek… Fel kell végre nőnie egy generációnak, amelyik nem szégyelli a gyökereit. Amelyik büszkén ünnepli a saját ünnepeit, nem csak sunnyogva, kibelezve, műkeresztény ünnepekké degradálva. Meg kell tanulnunk – ha ezt akarjuk - felemelt fejjel a saját életünket élni. Vagy becsülettel kompromisszumot kötni. De gyáván sunnyogni, utálkozva másokat utánozni már csak a gyerekeink érdekében se lenne szabad. Az meg, hogy a gyerekem hogyan látja a világot, attól (is) függ, milyen ablakokat nyitok ki neki és és hogy élem az életem.
Ahhoz, hogy mások elfogadjanak, elsősorban magamat kell elfogadnom. Szüleink generációja megdöbbenve tapasztalja, hogy minket, akik nyíltan és vállaltan vagyunk zsidók, kevesebb atrocitás és, mint azokat, akik rejtik, szégyellik származásukat. Aki pedig belemegy egy vegyes házasságba, annak bizony el kell fogadnia, hogy a másik fél kultúrája, szokásai ugyanúgy részét fogják képezni a család életének, mint azok, amik neki fontosak.

Ha őszinte akarok lenni – és az akarok ;) – akkor be kell vallanom, hogy ambivalens érzések kötnek a karácsonyhoz  Egyrészt utálom azt, amit a szerző is említ, az októbertől januárig, végsőkig kifeszített üzletet, amit köré kerekítettek. Zavar? Igen. Nem az enyém, idegen az én kultúrámtól, zavar. Hamis és álságos a bevásárlóközpontok hangulata, a kötelező vigyor és a bárgyú énekek. Igen, zavar. Beszólok-e ezért? Dehogy.
De pl. haragszom, mert a hivatalos óvodai-iskolai karácsonyozással rákényszerítenek gyerekeket a magyarázkodásra és a szégyenkezésre. Ha az lenne az ünnep, ami: családi dolog, magánügy, akkor a karácsonyt nem, vagy másként ünneplőknek nem kellene rosszul érezniük magukat. Nem is megyünk ilyenkor pl. ringatóra. Ugyanakkor a kivilágított Andrássy út, a fényben úszó körút azt üzeni: mindjárt itt a chanuka. És ez jó, ezt nagyon szeretem 
A chanukarácsonyos megoldást viszont kifejezetten ízléstelennek tartom. Nyilván sok vegyes hátterű családban ez a megoldás, de szerintem ezzel mindkét ünnep lényege vész el. A chanuka ugyanis a közvélekedéssel ellentétben nem a karácsony zsidó megfelelője, a szeretethez és megbékéléshez meg főleg vajmi kevés köze van. (Pont annyi, mint a március 15-nek: ez, ha a vallási részt levesszük egy sikeres forradalomnak az ünneplése.) Az előbb pedig, amikor elszaladtam feladni apósom születésnapi ajándékát, mindenkinek kellemes ünnepeket kívántam az üzletekben és nem fordultam el utálkozva, mikor viszont kívánták. Ezt hívják mifelénk jó modornak.

Sokszor rám csodálkoznak, miért nem ünneplünk karácsonyt, hiszen az a szeretet ünnepe. Mert nem a mi vallásunké, válaszolom. De hát nem is vallási ünnep. Akkor meg pláne nem. Olyan ez, mint hogy nem ünnepelnek Magyarországon Hálaadást. Van nekünk elég ünnepünk, nem kell a másé. És nem, nem marad ki semmiből a gyerek. Mert nem elveszünk tőle valamit, ami az övé. Hanem az nem az övé, neki más van. Nem jobb, nem rosszabb, más. Nem is beszélve arról, hogy a zsidóságban mennyivel több élő ünnep és szokás van: az őszi ünnepek 1 hónapig tartanak, hogy mást ne említsek. Nem csak egyféle élet létezik, és ez jó, ezt kéne élvezni. Vagy, hogy stílusosan István királyt említsem: „…egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő”

Azt hiszem, a tolerancia ott kezdődik, hogy elfogadom, másnak máshogy jó, mint nekem.

Poronty, provokáció, stb

Ó, b+, hogy így is lehet etetni a trollt. Majd még leszek részletesebben is később...

Önigazolás :)

Előre bocsátom, hogy ez önigazolás. De rögtön hozzáteszem: Igen, pocsék háziasszony vagyok, nem tudom beosztani az időmet, valamint netfüggő is.
Ugyanakkor kezdő kétgyerekes anyuka is vagyok, és ez minden többgyerekes ismerősöm bevallása szerint a legnehezebb felállás. A férjem rengeteget dolgozik, gyak. alig látjuk.
Míg Dina fürdött, elkezdtem leírni a napunkat, de mire délhez értem 18 konfliktust írtam le és olyan ideges lettem, hogy majd szét robbantam :)
van a porontyon egy cikk, hogy bezzeg anyáink mindent bírtak, mi meg két gyerekkel se bírunk.
Leírom, inkább mit gondolok erről, míg Dina vacsorázik, Júda meg szopizik. Először is vhogy minden generáció erősebb, mint az utána következő. Gyanítom, hogy ennek az oka részbe az, hogy idővel megszépülnek az emlékek.(közben Dina bőgött, mert nem ilyen sok tejet kért a kukoricapelyhéhez. Lefektettem aludni, míg ringattam és énekeltem neki, addig a lábammal az autósülésben ülő Júdát hintáztattam....) Szóval, gondolom 70 évesen én is úgy fogok emlékezni, hogy királyul ment minden a gyerekekkel.
Másodszor - ez mondjuk rám pont nem igaz - a mai anyukák többsége csecsemőt utoljára akkor látott, mikor bölcsibe járt. Egyszerűen egy tökéletesen ismeretlen dolgot kell megtanulniuk. És nem 20as éveik elején, mint anyáinknak, hanem sokszor bőven 30on túl.
Harmadszor soha azelőtt nem volt ilyen kultusza a gyereknek. Ment a járókába, hamar leszokott arról, hogy sírjon, lehetett takarítani. Ehelyett mi ott ülünk mellettk, rázzuk azt a fene csörgőt, meg építünk, meg mittudoménmit csinálunk napi sok-sok órában, amit soha előttünk nem tettek az anyák. Játszóház-ringató-fejlesztő foglalkozások...
A legtöbbünk igény szerint szoptat, vagyis nem 3óránként 20 percet, hanem sokszor 20 perces szünetekkel 3 órákat. Ami nem csak idő, hanem fizikailag is megterhelő! Ezalatt peregnek a félórák és fogy az energia is.
És egyedül vagyunk. (ok, én nem, de a legtöbben igen)
Nincsenek nyugdíjas nagymamák, nagynénik-nagybácsik, akik ott lennének, hogy átvegyék a stafétabotot, ha már nagyon nem megy.
A magukra hagyott anyukák között nagyobb arányban alakul ki depresszió, gyesbetegség.
Gyengébbek vagyunk? Lehet. De a helyzet az, hogy másféle emberek vagyunk másféle világban másféle kihívással küzdve. Remélem, a gyerekeink jobban fogják tudni csinálni. Vagy mi leszünk okosabbak és nem fogunk beszólni nekik azért, mert emlékeink szerint mi jobban bírtuk anno...

Érvek avagy miért mindig a nő a hibás avagy mi lenne, ha a férfiak szülnének

Idézet a Porontyról:

2009.10.16 15:00:17Tj66a

Azért tegyük hozzá, hogy 100 esetből 99-ben nem férfiak pattintják be a gyereket a kosárba és felejtik a templom kapujában (a korház előtti inkubátorban, a szemeteskukában egy zacskóval a fején)

hölgyeim, óvatosan a nagy, és általánosítóan kritikus szavakkal, mert igen vékony jégen táncikáltok.


2009.10.16 15:05:18Farkasokkal táncoló

100 esetből 100-ban a férfiak hagynák ott, ha ők szülnék meg. Micsoda hülye hasonlat, akkor most az is érv, hogy bezzeg a férfiak nem vesznek tampont?


2009.10.16 15:11:05Tj66a

ha a nagymamámnak kereke lett volna, akkor villamos lett volna.

Ha a férfiak szülnék a gyermekeket, akkor a férfiak nők lennének. (és a nők férfiak) Ez játék a szavakkal...

(egyébként a férfiakban a gyermekek és a nők bántalmazásával szemben általában jóval erősebb gátlás van, mint a nőkben viszont... szóval még ha nem mondtál volna hülyeséget, akkor is azt mondtál volna)

*******
Az emberek fejében irtó fura dolgok vannak, nem?