Nemtelenül

Egy liberális pártól megkérdezik, hogy a gyerekük fiú-e vagy lány. Mire a válasz: ha felnő, eldönti.
Eddig a vicc. Viszont itt egy hír arról, hogy egy kanadai házaspár nem nélkülinek kívánja nevelni most4hónapos gyerekét. Szerintük elfogadhatalan, hogy a szülő dönt a gyerekkel kapcsolatos ilyen szintű dolgokról. Ha felnő, majd eldönti, mi szeretne lenni.
Nem mennék bele mindenféle genderelméletbe, nem vagyok túl otthon bennük. Szerintem a nem, a nemi különbözőségek, a nemek családon belüli és társadalmi szerepe (én nem a nők elnyomását értem ezalatt) olyan alap, ami nélkül összedől minden. Másrészt olyan fontos része az identitásnak, amit nem lehet csak úgy elvenni, ez a gyerek nem fog tudni dönteni, akkor sem, ha valóban megvalósítható a kísérlet, és senki nem lesz tisztában azzal, milyen kromoszómái vannak. Mert nem megtapasztalja mindkét nem életét, hanem ő egyik sem lesz. Melyik öltözőbe megy majd tornaórán? A néptánccsoportban milyen táncot jár majd? Egyáltalán, mikor engedik, hogy döntsön? Meddig kell "nemtelenül" élnie? És itt tekintsünk el attól, hogy esetleg kamu a hír. Tfh, hogy léteznek ilyen szülők.
Egyáltalán, mitől lesz nemtelen? Ok, nem rózsaszínben/kékben fog járni. Nem csak egyféle nemnek kijelölt játékokkal játszik. De ezen felül?
Szülőnek lenni felelősség. Többek között annak a felelőssége, hogy a gyerekről, akit a világra hívtunk, döntéseket hozunk. Nap nap után folyamatosan döntünk az életüket befolyásoló dolgokról. Hogy engedhetném a világba úgy, hogy gyökértelenné teszem? Meddig áldozhatom be a gyerekem életét az elveimnek?

Frissítés: http://www.myprincessboy.com/index.asp ez egy olyan kisfiúról szóló honlap, aki lányruhában szeret járni. Az anyukája írt róla egy könyvet, My princess boy (fordítsuk mondjuk Hercegnő fiam-nak). Kicsit lejjebb vannak videók is, amiken elmondja, hogí azért küzd, hogy a fia és a hasonló cipőben járók társadalmilag elfogadottak legyene. Szerintem ez egy kicsit életszerűbb példa, mint a fenti. Anyuka szerintem meg akarja mutatni, hogy ő mekkora toleráns, és nem mellesleg üzletet csinál a fiából. De mi lesz, ha a kisfiú egy nap mégse akar lányruhát hordani? Vagy mert már nem lesz késztetése, vagy mert szeretné ezt a magánéletében tartani, nem utcára vinni? Elfogadom, hogy ez a kisfiú ilyen, és az egész nem egy rákényszerített póz. De szerintem akkor sem lenne szabad tvműsorokba citálni királylánynak öltözve. Dina is egész nap menyasszonynak-királylánynak-balerinának szeretne öltözni, de mégis határt szabunk neki, többek között azért, hogy megtanulja,hova hogyan illik felöltözni.

Önigazolás :)

Előre bocsátom, hogy ez önigazolás. De rögtön hozzáteszem: Igen, pocsék háziasszony vagyok, nem tudom beosztani az időmet, valamint netfüggő is.
Ugyanakkor kezdő kétgyerekes anyuka is vagyok, és ez minden többgyerekes ismerősöm bevallása szerint a legnehezebb felállás. A férjem rengeteget dolgozik, gyak. alig látjuk.
Míg Dina fürdött, elkezdtem leírni a napunkat, de mire délhez értem 18 konfliktust írtam le és olyan ideges lettem, hogy majd szét robbantam :)
van a porontyon egy cikk, hogy bezzeg anyáink mindent bírtak, mi meg két gyerekkel se bírunk.
Leírom, inkább mit gondolok erről, míg Dina vacsorázik, Júda meg szopizik. Először is vhogy minden generáció erősebb, mint az utána következő. Gyanítom, hogy ennek az oka részbe az, hogy idővel megszépülnek az emlékek.(közben Dina bőgött, mert nem ilyen sok tejet kért a kukoricapelyhéhez. Lefektettem aludni, míg ringattam és énekeltem neki, addig a lábammal az autósülésben ülő Júdát hintáztattam....) Szóval, gondolom 70 évesen én is úgy fogok emlékezni, hogy királyul ment minden a gyerekekkel.
Másodszor - ez mondjuk rám pont nem igaz - a mai anyukák többsége csecsemőt utoljára akkor látott, mikor bölcsibe járt. Egyszerűen egy tökéletesen ismeretlen dolgot kell megtanulniuk. És nem 20as éveik elején, mint anyáinknak, hanem sokszor bőven 30on túl.
Harmadszor soha azelőtt nem volt ilyen kultusza a gyereknek. Ment a járókába, hamar leszokott arról, hogy sírjon, lehetett takarítani. Ehelyett mi ott ülünk mellettk, rázzuk azt a fene csörgőt, meg építünk, meg mittudoménmit csinálunk napi sok-sok órában, amit soha előttünk nem tettek az anyák. Játszóház-ringató-fejlesztő foglalkozások...
A legtöbbünk igény szerint szoptat, vagyis nem 3óránként 20 percet, hanem sokszor 20 perces szünetekkel 3 órákat. Ami nem csak idő, hanem fizikailag is megterhelő! Ezalatt peregnek a félórák és fogy az energia is.
És egyedül vagyunk. (ok, én nem, de a legtöbben igen)
Nincsenek nyugdíjas nagymamák, nagynénik-nagybácsik, akik ott lennének, hogy átvegyék a stafétabotot, ha már nagyon nem megy.
A magukra hagyott anyukák között nagyobb arányban alakul ki depresszió, gyesbetegség.
Gyengébbek vagyunk? Lehet. De a helyzet az, hogy másféle emberek vagyunk másféle világban másféle kihívással küzdve. Remélem, a gyerekeink jobban fogják tudni csinálni. Vagy mi leszünk okosabbak és nem fogunk beszólni nekik azért, mert emlékeink szerint mi jobban bírtuk anno...

Átlépni az árnyékodon

Valaki egyszer azt mondta, sok ember hajlandó lenne meghalni a hazájáért, de még sose hallotta, hogy valaki örömmel fizetne adót a hazájáért. Pedig sokkal gyakoribb, hogy adót kell fizetni, mint hogy meg kell halni a hazáért.
Ugyanez igaz a gyerekekre is. Bármit megtennék értük, ölnék, meghalnék, csillagokat az égről lehoznám, "Dunából a vizet kanállal kimerném"... de elszakadni a netfüggőségemtől? Lemondani a hajnali hat utáni alvásról? Leküzdeni az ösztönös reakciókat, mikor kórusban vonyítanak, amitől az adrenalin az égbe szökik, és elönti az agyat a köd? Na az nehéz... túlélni a mindennapokat, nem ordítani, nem elrohanni, nem kivágni az ablakon, átlépni az árnyékodon. Az az áldozat, az a valódi hőstett. A mindennapok szürke hőstettei, amik lassan felőrlik a testi, lelki tartalékait minden résztvevőnek...

Nem kell félni (?)

Mamáékhoz megyünk, itt vannak a unokatestvérek. Aztán egyszerre feltűnik Éva néni meg Rózsi néni. Anya, segíts! Félek tőlük. Anya felkap, pedig nem szabad neki. De a néniket biztos ő se szereti, hiába mondja, hogy nem kell félni. Mindig kiabálva beszél velük. A nénik meg akarnak simogatni, meg a combomba csípni. Anya magához szorít, és szól, hogy hagyjanak békén. Nekem meg azt mondja, nem kell félni, szeretnek engem a nénik. Én nem szeretem őket, félek tőlük. Itt van Mama, elvesz Anyától, jól befúrom a fejem a nyakába. Így nem látom a néniket, csak hallom, hogy kiabálnak Anyával, meg mindenkivel. Mindenki kiabál velük. Félek tőlük...
Ülünk az étteremben, mögöttünk lévő asztalnál ül a Bácsi. Időnként felugrál, odaszalad apa pultjához és kiabál vele. Nem értem, mit mondanak. A Bácsinak fura színű a keze, és ráncos az arca. És rémesen kiabál. A nevemet kiabálja. Anya és a Nagymama ülnek a két oldalamon, és azt mondják, nem kell félni, nem bánt a Bácsi. Köszönjek. Nem köszönök, Anya vegyen ki, az ölébe akarok ülni. Anya csak megsimogatja az arcom és azt mondja, itt van ő, a Nagymama és Apa, megvédenek. De amúgy se kell félni, mert nem bánt a bácsi. Csak rosszul hall, azért ilyen hangos. Megint kiabál valamit Apának. Ha lehajtott fejjel ülök, és nem mozdulok, talán nem lát meg... Megint a nevemet kiabálja, és ide is hajol. Halálosan félek, sírok. Anya rászól a Bácsira, és ölbe vesz. Így egy kicsit jobb, enni is merek már. Nagyon éhes vagyok, de félek a Bácsitól...



Valami ilyesmik lehetnek Dinám fejében. Én meg bajban vagyok. (A néniktől, akik a nagypapám testvérei, én is féltem egész gyerekkoromban.) Jó, ha azt mondom, hogy nem kell félni? Hát miért ne félhetne, félni szabad. De ha arra biztatom, köszönjön, legyen kedves és udvarias, ne féljen, akkor esetleg olyanokkal is kedves lesz, akik bántani akarják. Nem engedem, hogy hozzáérjen olyan, aki neki nem tetszik, vagy idegen. Nem kell senkinek puszit adnia, vagy senki közeledését eltűrnie, ha nem akarja. Nem tudom, hogy lenne jó. Hogy lehet egyszerre nyílt és óvatos? Hogy ne neveljek belőle szociopatát se áldozatot?
Ma az étteremben odajött egy régi kedves ismerősöm, aki beszélgetés közben megsimogatta Dina fejét. De se tűnt a mozdulat, csak az, hogy Dina egyszer csak nem eszik tovább, mereven maga elé bámulva lesunyt fejjel ül: pont úgy, mint tegnap, mikor az ominózus Bácsi egrecíroztatta. Soha korábban ezt a megadó-rettegő pózt, arckifejezést nem láttam tőle....
Ti hogy csináljátok? Kell félni?