Január elsejétől a Józsefvárosban tilos lesz guberálni. Ezt közegészségügyi okokkal, az elkövetők egészségének valamint az állampolgárok levéltitkainak védelmével indokolják többek között. A cselekmény 50 ezer forintos pénzbírságig büntethető. Tegyük fel, akad egy guberáló, aki valamilyen érthetetlen ok miatt nem rendelkezik 50ezer forinttal a bankszámláján. Akkor mi lesz, leüli? Végül is, aki börtönben ül, az nincs az utcán, feltupírozza a rendőrségi statisztikákat, de legfőképpen nincs szem előtt, nem bántja a ronda guberálásával a békés járókelők szem(et)ét. Ahogy valahogy azt sem látom tökéletes megoldásnak, hogy a legforgalmasabb aluljárókból kikergetik máshova a hajléktalanokat. Arra emlékeztet, mint amikor kamaszkoromban úgy raktam rendet, hogy az ágy alá rugdostam a földön heverő holmikat.
Vagy félreértettem valamit?
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kritika. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kritika. Összes bejegyzés megjelenítése
2010. december 15., szerda
2009. október 6., kedd
Egyértelműen kétértelmű
Lehet, túl sokat foglalkoztam az ősmagyar ornamentikával, vagy a népdalok mögöttes jelentésével, esetleg én vagyok Móricka, akinek mindenkről ugyanaz jut eszébe...de ez az illusztráció 18as karikáért kiállt :D

"Nyisd ki rózsám kapudat, kapudat, hadd kerüljem váradat, váradat"
(Búj, búj zöld ág; Táltoskönyvek)
"Nyisd ki rózsám kapudat, kapudat, hadd kerüljem váradat, váradat"
(Búj, búj zöld ág; Táltoskönyvek)
2009. szeptember 22., kedd
Kritika a criticalról
Előre bocsátom, imádok mindent, amiben sok ember lármásan, de kulturáltan, nagy feltűnést keltve hívja fel valamire a figyelmet. Meg egyáltalán, ha sokan jó nagy zajt csapnak és jókedvűek és nem gárdisták :) Mindezt Dina is szereti, de csak kívülről, a tömegtől, akárcsak én, fél.
Így aztán az ablakból néztük a "bicistákat", ahogy "lingilingiznek". Irtó jól nézett ki a körúton villogó tömeg. Aztán el kellett mennem a patikába, az elkészült gyógyszeremért, és hirtelen ötlettel megkérdeztem Dinát, jön-e velem, közelebbről nézni "bicistákat". Jött. Az utcán karneváli hangulat, csilingelés, Dina részéről tátott szájjal bámulás (na jó, nem kap az orrán levegőt...) Én is élveztem a műsort, egész addig amíg...
Amíg az úttesten tekerők nem a piroson tekertek át vidám "még átcsúszok" felkiáltással.
Amíg el nem akadtunk félúton a járdaszigeten, egy olyan átkelőnél, ahol Dina simán átér a zöldön, mert annyian bicikliztek a zebrán.
Amíg a járdán tekerők majdnem el nem gázoltak.
Amíg nem láttam a villamos sínen kerekezőket.
Szerintem fontos, hogy legyenek bicikliutak. Fontos, hogy lehessen a biciklivel közlekedni normálisan, mert élhetőbb lesz tőle a város. Egyáltalán, fontos, hogy mindenkinek jó legyen.
De ehhez az (is) kell, hogy a bringások legalább a critical messen betartsák a kreszt, mintegy jóindulatuk jeleként...
És az esti ének, miután kettő "bicilistás" mesét elmondtam:
Jobb lábat a bal után,
Bal a jobb után,
Tekernek a biciklisták végig az utcán.
Csengetnek, ha valaki eléjük áll,
csingilingi, csingilingi,
Bicikli, vigyázz!
Én kérek elnézést...
Így aztán az ablakból néztük a "bicistákat", ahogy "lingilingiznek". Irtó jól nézett ki a körúton villogó tömeg. Aztán el kellett mennem a patikába, az elkészült gyógyszeremért, és hirtelen ötlettel megkérdeztem Dinát, jön-e velem, közelebbről nézni "bicistákat". Jött. Az utcán karneváli hangulat, csilingelés, Dina részéről tátott szájjal bámulás (na jó, nem kap az orrán levegőt...) Én is élveztem a műsort, egész addig amíg...
Amíg az úttesten tekerők nem a piroson tekertek át vidám "még átcsúszok" felkiáltással.
Amíg el nem akadtunk félúton a járdaszigeten, egy olyan átkelőnél, ahol Dina simán átér a zöldön, mert annyian bicikliztek a zebrán.
Amíg a járdán tekerők majdnem el nem gázoltak.
Amíg nem láttam a villamos sínen kerekezőket.
Szerintem fontos, hogy legyenek bicikliutak. Fontos, hogy lehessen a biciklivel közlekedni normálisan, mert élhetőbb lesz tőle a város. Egyáltalán, fontos, hogy mindenkinek jó legyen.
De ehhez az (is) kell, hogy a bringások legalább a critical messen betartsák a kreszt, mintegy jóindulatuk jeleként...
És az esti ének, miután kettő "bicilistás" mesét elmondtam:
Jobb lábat a bal után,
Bal a jobb után,
Tekernek a biciklisták végig az utcán.
Csengetnek, ha valaki eléjük áll,
csingilingi, csingilingi,
Bicikli, vigyázz!
Én kérek elnézést...
Címkék:
elmlékedő,
kritika,
morgolódás,
világlátás
2009. július 14., kedd
Önrendelkezés és önfeladás
A kórházi 4 nap kapcsán egy csomó mindennel találkoztam, különböző emberek különböző gondjaival. Ami legjobban megdöbbentett (azon túl, hogy egy professzori vizitnek tényleg a legfontosabb momentuma az, hogy hogy állnak a zsömlék), hogy az emberek mennyire nem képesek az önmagukkal kapcsolatos döntésekre illetve, hogy milyen könnyedén feladják az önrendelkezés jogát.
Olyan kicsiségekre gondolok, hogy "és mit szól a védőnő ahhoz, hogy mi kóserül etetjük Dinát", meg olyan nagyokra, hogy az ötödik császáromra várva nem tűrném szótlanul, hogy négy hete aszalnak a kórházban anélkül, hogy hegvastagságot néztek volna. Mintha az emberek jelentős része egyszerűen lebénulna a "hatalom" jelenlététől, legyen az a hatalom bármily kicsi és jelentéktelen. Mintha a fehér köpeny miatt bérki jogot formálhatna arra, hogy a megkérdezésem nélkül döntéseket hozzon rólam és a gyerekemről. (másik egészen apró dolog: KÖTELEZŐ mondani egy fiú és egy lány nevet a szülés ELŐTT. Már miért lenne kötelező? Mert a nővér azt mondta? Ki a nővér?)
Az önfeladás valahol ott kezdődik, hogy amúgy egészséges, magukat ellátni tudó emberek, akik nyilván nem jelennének meg az utcán egy szál hálóingben. Itt azonban hét szám nem öltöznek fel, fehérneműjük minden lépésnél kivillan (már ha viselnek...). Hogy lehet komolyan beszélni egy átlátszó macikás hálóingben fekvő emberrel? Sehogy. Hogy lehet érvényesíteni a jogaidat, ha óvodásként kezelnek, és rád ripakodnak, hogy rakj rendet? Ha nők szobájába kopogás nélkül beléphetnek vadidegen férfiak, és anélkül, hogy bemutatkoznának, mások füle hallatára tárgyalják meg a legintimebb ügyeidet? Sehogy, sehogy, sehogy.
Amíg bent tartózkodtam összesen legalább 15 egészségügyi dolgozóval kerültem kapcsolatba, egyik sem mutatkozott be, ellenben - amelyik nem anyukának szólított -, az az utónevemet használta. A nevüket se árulták el, míg rólam az utolsó menstruációm időpontjától kezdve a súlyomig mindent tudtak. Valahol ott kezdődik a beteg (milyen beteg? a terhesség állapot, nem betegség!) tisztelete, hogy mielőtt az intim testtájai felé nyúkál az orvos, legalábbis bemutatkozik és megkérdezi, hogyan szólíthatja. Vagy tévedek?
Olyan kicsiségekre gondolok, hogy "és mit szól a védőnő ahhoz, hogy mi kóserül etetjük Dinát", meg olyan nagyokra, hogy az ötödik császáromra várva nem tűrném szótlanul, hogy négy hete aszalnak a kórházban anélkül, hogy hegvastagságot néztek volna. Mintha az emberek jelentős része egyszerűen lebénulna a "hatalom" jelenlététől, legyen az a hatalom bármily kicsi és jelentéktelen. Mintha a fehér köpeny miatt bérki jogot formálhatna arra, hogy a megkérdezésem nélkül döntéseket hozzon rólam és a gyerekemről. (másik egészen apró dolog: KÖTELEZŐ mondani egy fiú és egy lány nevet a szülés ELŐTT. Már miért lenne kötelező? Mert a nővér azt mondta? Ki a nővér?)
Az önfeladás valahol ott kezdődik, hogy amúgy egészséges, magukat ellátni tudó emberek, akik nyilván nem jelennének meg az utcán egy szál hálóingben. Itt azonban hét szám nem öltöznek fel, fehérneműjük minden lépésnél kivillan (már ha viselnek...). Hogy lehet komolyan beszélni egy átlátszó macikás hálóingben fekvő emberrel? Sehogy. Hogy lehet érvényesíteni a jogaidat, ha óvodásként kezelnek, és rád ripakodnak, hogy rakj rendet? Ha nők szobájába kopogás nélkül beléphetnek vadidegen férfiak, és anélkül, hogy bemutatkoznának, mások füle hallatára tárgyalják meg a legintimebb ügyeidet? Sehogy, sehogy, sehogy.
Amíg bent tartózkodtam összesen legalább 15 egészségügyi dolgozóval kerültem kapcsolatba, egyik sem mutatkozott be, ellenben - amelyik nem anyukának szólított -, az az utónevemet használta. A nevüket se árulták el, míg rólam az utolsó menstruációm időpontjától kezdve a súlyomig mindent tudtak. Valahol ott kezdődik a beteg (milyen beteg? a terhesség állapot, nem betegség!) tisztelete, hogy mielőtt az intim testtájai felé nyúkál az orvos, legalábbis bemutatkozik és megkérdezi, hogyan szólíthatja. Vagy tévedek?
2009. május 19., kedd
Kekec
Úgy utálom, ha egy gyerekkönyvben hiba van. Mint például a Kiugrott a gombócos leporellóban, amit épp ötvenedszer olvastam fel az előbb. És bosszankodom, hogy az eperfa valami fura futónövényre hajaz, a cirmos cica meg barna foltos...Pap Anikó Mira, ha már nem tud rajzolni, legalább nézett volna utána annak, amiről szól a szöveg.
De hogy pozitív is legyek: Dina az Arany Lacinak-ot hozta most ide, amit nagyon szeretek, mert humorosan és igényesen illusztrálta Szalma Edit. Megyek is mesélni :)
De hogy pozitív is legyek: Dina az Arany Lacinak-ot hozta most ide, amit nagyon szeretek, mert humorosan és igényesen illusztrálta Szalma Edit. Megyek is mesélni :)
2008. december 29., hétfő
Könyvajánló: Fejős Éva: Hotel Bali
Kezdjük egy vallomással: igen nagyon szeretem a könnyed limonádékat, szerelmes regényeket. Mit van mit tenni, ilyen sekélyes (is) az ízlésem.
A Hotel Balit is ezért vettem meg, egy könnyed szórakozás reményében. Nem is csalódtam, sőt. Pedig néhány melléfogás miatt meglehetősen szkeptikus vagyok a magyar limonádé irodalommal szemben. Pontosan azt adtam, amit vártam tőle. Jó történet, jó karakterek és grátisz igen jó magyarság. Itt-ott túlzottan egyszerűsített, de ez (is) ezeknek a könnyű regényeknek a varázsa.
A történet dióhéjban: négy frissen érettségizett lány egy tragédiával végződő este után hirtelen úgy dönt, elhagyják Magyarországot, de 17 év múlva visszatérnek és beszámolnak egymásnak az életükről. Négy főszereplő, négy sors, ami 17 év után újra összekapcsolódik.
Abszolút ajánlom féltöltődős-kikapcsolósnak.
A Hotel Balit is ezért vettem meg, egy könnyed szórakozás reményében. Nem is csalódtam, sőt. Pedig néhány melléfogás miatt meglehetősen szkeptikus vagyok a magyar limonádé irodalommal szemben. Pontosan azt adtam, amit vártam tőle. Jó történet, jó karakterek és grátisz igen jó magyarság. Itt-ott túlzottan egyszerűsített, de ez (is) ezeknek a könnyű regényeknek a varázsa.
A történet dióhéjban: négy frissen érettségizett lány egy tragédiával végződő este után hirtelen úgy dönt, elhagyják Magyarországot, de 17 év múlva visszatérnek és beszámolnak egymásnak az életükről. Négy főszereplő, négy sors, ami 17 év után újra összekapcsolódik.
Abszolút ajánlom féltöltődős-kikapcsolósnak.
2008. december 14., vasárnap
WIW
Egy ismerős képeit nézegetem a wiwen. Nahát, milyen gáz már, gondolom én, a tolerancia szobra, hogy minden képen a pasijával összebújva van egy 30 éves nő. És a feliratok...hát hogy lehet ilyen hülye feliratok írni? Aztán szörnyű gyanú támad bennem, talán mások is ezt gondolják rólam?! Megnézem a profilom, és megnyugszom: nem csak Ávis képek vannak fent, lámlám, NEKEM van életem a pasimon kívül is! Van itt kép Ávival, Dinával, Dinával ÉS Ávival, Ávi és Dina nélkülem, meg ők egymás nélkül. Sőt, egy olyan is akad, amin Noémivel vagyok, meg egy, amin tök egyedül. Ok, azok több, mint 5 éve készültek, de vannak. És a feliratok? Nahát azok frappánsak, ötletesek, humorosak...ok, megnyugodtam: ÉN normális vagyok...de miért nem találtam legutóbb, mikor kellett volna, egy képet se, amin egyedül vagyok?!
Címkék:
hétköznapok,
kritika,
vicces,
világlátás,
Zsófiság
2008. október 27., hétfő
Bodies
Előre bocsátom, hogy nem láttam a kiállítást. Amit leírok az annak a magyarázata, hogy miért nem néztem-nézem meg. Míg a hétvégén nem beszélgettem Ny-nyel erről, addig valahogy nem is léptem túl azon, hogy kegyeletsértő és undorító. Ő azonban olyan érveket hozott fel (persze a felére sem emlékszem...), amik ennél ezerszer mélyebbek, sokrétűbbek és az elemi, ösztönös tiltakozásomat megbolygatva további gondolkodásra sarkallt.
Első körben szögezzük le, hogy vallásilag tökéletesen elfogadhatatlan a holttestek ilyen fajta megcsonkíntása. A halottat lehetőleg még aznap, de legkésőbb pár napon belül el KELL temetni. A legnagyobb jócselekedetek közé tartozik minden, ami a temetéssel és annak előkészületeivel kapcsolatos: a holttest mosdatása, a virrasztás éppúgy, mint, a temetésen való részvétel és a gyászolók látogatása. A zsidósággal (és gyanúm szerint a kereszténységgel is) tökéletesen összeegyeztethetetlen a holttestek csonkítása, kipreparálása majd közszemlére tétele.
Azt mondja Ny., hogy ha állatokkal csinálnák ezt, akkor az állatvédők olyan patáliát csapnának, hogy a kiállítás még a megnyitó előtt megbukna. És valóban. De miért is? Mert ebben a kifordított világban valahogy mindennek értéke van, de az emberi életnek alig-alig. Hogy az emberek bejelentik simán az állatkínzást, (és jól teszik, nem erről van szó), de a családon belüli erőszak ellen nem lehet tenni, mert az magánügy. Közhely, hogy a sok erőszak látványától eltompulunk, de igaz.
És itt jön Ny. következő érve a képbe. Alapvetően az ember irtózik a hulláktól (lásd még pl. zombis filmek, teszem hozzá én). És ez az irtózás nagyban hozzájárul ahhoz, hogy az emberek nem kezdik leöldökölni egymást per hecc. Ha azonban a holttestek már nem iszonyítanak - mert mondjuk mindig ezt látjuk a tvben, a számítógépes játékokban vagy kipreparálva a kiállítóteremben - akkor csökken az a józan ítélőképesség is, hogy vajon meg szabad-e ölni a másika vagy sem. Főleg, ha az a hulla úgy néz ki mint egy fröccsöntött műanyag. (Lám, Kínában nem csak fröccsöntött műanyag állatokat, de fröccsöntött hullákat is gyártanak?!) Valaki azt mondta nekem, hogy pont ezért csalódás volt neki a kiállítás. Én meg csak pislogtam, hogy tényleg jól értem-e: az a gond, hogy nem voltak elég hullaszerűek a hullák? Talán, ha rothadás szagnak kellett volna ott lenni?
Azt gondolom, hogy műanyagból milliószor érdekesebben meg lehetne ám egy ilyen kiállítást csinálni, hiszen az mozoghatna, szétszedhető, bejárható lenne. És itt látom megdőlni azt az érvet, hogy ez oktat. Nem, nem oktat. Oktatni műanyaggal (is) lehetne, csak az nyilván nem hozna ennyi pénzt. Ez - szerintem - puszta biznisz, cirkuszt csinálnak holttestekből. Az egész tulajdonképpen nem más, mint a Szellemvasút vagy egy horror-film: pénzt csinálnak abból, hogy az emberek szeretnek borzongani. Már pedig egy rakat szétszabdalt, kipreparált kínainál kevés rémisztőbb dolgot bírok elképzelni.
Tudom, hogy a hivatalos álláspont az, hogy önként ajánlkoztak. De ugye nem mindegy, hogy valaki a tudomány iránti olthatatlan szerelemből önként felajánlja a holttestét tudományos célokra, vagy azért teszi ezt a felajánlást, mert cserébe annyi pénzt ígérnek a családjának, amiből kiverekedhetnek a koldussorból. Vagy ad absurdum egyszerűen csak a börtönben elhunyt rab holttestét nem adják ki a családnak.
És ti mit gondoltok?
Első körben szögezzük le, hogy vallásilag tökéletesen elfogadhatatlan a holttestek ilyen fajta megcsonkíntása. A halottat lehetőleg még aznap, de legkésőbb pár napon belül el KELL temetni. A legnagyobb jócselekedetek közé tartozik minden, ami a temetéssel és annak előkészületeivel kapcsolatos: a holttest mosdatása, a virrasztás éppúgy, mint, a temetésen való részvétel és a gyászolók látogatása. A zsidósággal (és gyanúm szerint a kereszténységgel is) tökéletesen összeegyeztethetetlen a holttestek csonkítása, kipreparálása majd közszemlére tétele.
Azt mondja Ny., hogy ha állatokkal csinálnák ezt, akkor az állatvédők olyan patáliát csapnának, hogy a kiállítás még a megnyitó előtt megbukna. És valóban. De miért is? Mert ebben a kifordított világban valahogy mindennek értéke van, de az emberi életnek alig-alig. Hogy az emberek bejelentik simán az állatkínzást, (és jól teszik, nem erről van szó), de a családon belüli erőszak ellen nem lehet tenni, mert az magánügy. Közhely, hogy a sok erőszak látványától eltompulunk, de igaz.
És itt jön Ny. következő érve a képbe. Alapvetően az ember irtózik a hulláktól (lásd még pl. zombis filmek, teszem hozzá én). És ez az irtózás nagyban hozzájárul ahhoz, hogy az emberek nem kezdik leöldökölni egymást per hecc. Ha azonban a holttestek már nem iszonyítanak - mert mondjuk mindig ezt látjuk a tvben, a számítógépes játékokban vagy kipreparálva a kiállítóteremben - akkor csökken az a józan ítélőképesség is, hogy vajon meg szabad-e ölni a másika vagy sem. Főleg, ha az a hulla úgy néz ki mint egy fröccsöntött műanyag. (Lám, Kínában nem csak fröccsöntött műanyag állatokat, de fröccsöntött hullákat is gyártanak?!) Valaki azt mondta nekem, hogy pont ezért csalódás volt neki a kiállítás. Én meg csak pislogtam, hogy tényleg jól értem-e: az a gond, hogy nem voltak elég hullaszerűek a hullák? Talán, ha rothadás szagnak kellett volna ott lenni?
Azt gondolom, hogy műanyagból milliószor érdekesebben meg lehetne ám egy ilyen kiállítást csinálni, hiszen az mozoghatna, szétszedhető, bejárható lenne. És itt látom megdőlni azt az érvet, hogy ez oktat. Nem, nem oktat. Oktatni műanyaggal (is) lehetne, csak az nyilván nem hozna ennyi pénzt. Ez - szerintem - puszta biznisz, cirkuszt csinálnak holttestekből. Az egész tulajdonképpen nem más, mint a Szellemvasút vagy egy horror-film: pénzt csinálnak abból, hogy az emberek szeretnek borzongani. Már pedig egy rakat szétszabdalt, kipreparált kínainál kevés rémisztőbb dolgot bírok elképzelni.
Tudom, hogy a hivatalos álláspont az, hogy önként ajánlkoztak. De ugye nem mindegy, hogy valaki a tudomány iránti olthatatlan szerelemből önként felajánlja a holttestét tudományos célokra, vagy azért teszi ezt a felajánlást, mert cserébe annyi pénzt ígérnek a családjának, amiből kiverekedhetnek a koldussorból. Vagy ad absurdum egyszerűen csak a börtönben elhunyt rab holttestét nem adják ki a családnak.
És ti mit gondoltok?
2008. október 17., péntek
Kiáramlás és delej - az 1968-as események hatása a kortárs magyar képzőművészetre (Kiállítás a Centrális galériában)
Nézem a műveket, és érzem, hogy valami hiányzik. Nem beszélem az ő nyelvüket. Pontosabban rosszul, akcentussal. Hibát hibára halmozva. Nem értem így aztán pontosan, hogy mit mondanak. Vagy értem, de félre. Az utalások csak bizonyos hiányos rétegekben jutnak el hozzám.
Itt van a Konzervatív szék. Egy szék, konzervdobozokból. Értem a szójátékot, de tudom, érzem, hogy van itt más is, mélyebbre hatolva más a jelentés mező. Vakon tapogatózó kezem bele-bele akad az értelmezésbe, de nem tudom felfejteni a metaforát. Apropó vak. Ajtorjai: Festmény vakoknak. Ez egyértelmű: lakat, drót a képkeret körül. Bezárt művészet. Vagy mégsem? Azt hittem, a történelmi ismeretek elegendőek lesznek a kiállításhoz. De nem. Arcok néznek rám az installációkról, arcok, akiket ismernem kéne, ahhoz, hogy megértsem, miről hallgatnak. Utalások, amik olyan magabiztos tudást feltételeznek, olyan összekancsitósat, ami csak azoknak lehet, akik akkor éltek.
Aztán van, amit értek. A szenvedést, igen. Választ arra, ki a művész. Tóth Gábor és József Attila „közös” tőkedöntését*. Igen, itt úgy érzem, nyeregben vagyok, ezt még az én botfülem is érti. És értek valamit, amit ők, az alkotók nem tudtak, talán sejtettek, talán maguk előtt is titkoltak. Hogy mindez mindegy. Vanitatum Vanitas. Hiszen az ember, örökkön örökké gonosz, önző és gyilkos. Minden marad a régiben.
Mindegy, mi a neve. Vietnám vagy Afganisztán. Hippi-mozgalom vagy emo. Prágai diáklázadás vagy free Tibet. Mindegy. A lényeg, nem változik: mindig lesznek „éhező művészek”**, tágra nyílt szemű, haldokló csecsemőt szoptató anyák. Mindig lesznek áldozatok. Mindig lesz, aki legyőz és akit legyőznek. Mert mi, az emberiség, nem tanulunk. "Mi van, kommunista vagy a kurva anyád?!"***
* "közös" tőkedöntés: József Attila, majd Tóth Gábor a Döntsd a tőkét című kötet apropóján bemutattak egy-egy ad hoc tőkedöntést.
** éhező művész:Szentjóby: Szempontok a kérdéshez Ki a művész? című alkotásában látható egy fotó csontsovány fekete nőről, aki a szintén csontsovány gyermekét szoptatja
*** Mi van, kommunista...:Attalai Gábor: Negatív csillag című műve, amin a következő felirat áll: Épp kiástam ezt a csillagot a Dunaparton, amikor uszály érkezett a vizen. A fedélzetről egy matróz rámkiáltott: Mi van, kommunista vagy, a kurva anyád?!
Itt van a Konzervatív szék. Egy szék, konzervdobozokból. Értem a szójátékot, de tudom, érzem, hogy van itt más is, mélyebbre hatolva más a jelentés mező. Vakon tapogatózó kezem bele-bele akad az értelmezésbe, de nem tudom felfejteni a metaforát. Apropó vak. Ajtorjai: Festmény vakoknak. Ez egyértelmű: lakat, drót a képkeret körül. Bezárt művészet. Vagy mégsem? Azt hittem, a történelmi ismeretek elegendőek lesznek a kiállításhoz. De nem. Arcok néznek rám az installációkról, arcok, akiket ismernem kéne, ahhoz, hogy megértsem, miről hallgatnak. Utalások, amik olyan magabiztos tudást feltételeznek, olyan összekancsitósat, ami csak azoknak lehet, akik akkor éltek.
Aztán van, amit értek. A szenvedést, igen. Választ arra, ki a művész. Tóth Gábor és József Attila „közös” tőkedöntését*. Igen, itt úgy érzem, nyeregben vagyok, ezt még az én botfülem is érti. És értek valamit, amit ők, az alkotók nem tudtak, talán sejtettek, talán maguk előtt is titkoltak. Hogy mindez mindegy. Vanitatum Vanitas. Hiszen az ember, örökkön örökké gonosz, önző és gyilkos. Minden marad a régiben.
Mindegy, mi a neve. Vietnám vagy Afganisztán. Hippi-mozgalom vagy emo. Prágai diáklázadás vagy free Tibet. Mindegy. A lényeg, nem változik: mindig lesznek „éhező művészek”**, tágra nyílt szemű, haldokló csecsemőt szoptató anyák. Mindig lesznek áldozatok. Mindig lesz, aki legyőz és akit legyőznek. Mert mi, az emberiség, nem tanulunk. "Mi van, kommunista vagy a kurva anyád?!"***
* "közös" tőkedöntés: József Attila, majd Tóth Gábor a Döntsd a tőkét című kötet apropóján bemutattak egy-egy ad hoc tőkedöntést.
** éhező művész:Szentjóby: Szempontok a kérdéshez Ki a művész? című alkotásában látható egy fotó csontsovány fekete nőről, aki a szintén csontsovány gyermekét szoptatja
*** Mi van, kommunista...:Attalai Gábor: Negatív csillag című műve, amin a következő felirat áll: Épp kiástam ezt a csillagot a Dunaparton, amikor uszály érkezett a vizen. A fedélzetről egy matróz rámkiáltott: Mi van, kommunista vagy, a kurva anyád?!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)