Nem kell sehova menni ahhoz, hogy síelés hangulata legyen az embernek. Mert ugye mi kell hozzá?
Nyilván hó, de hát abból most történetesen akad elég a VII-VIII. kerületben, amerre én ma mentem. A magam részéről napsütésben szeretek síelni: ma abban sem volt hiány. Aztán ott van a sok kilót nyomó felszerelés - ennek imitálására tökéletesen alkalmas egy, a hasra kötözött 6 kilót feletti kisfiú. Kész szerencse, hogy akad ilyen nálunk. Aztán persze kell csúszás-élmény, de ez se gond: a Kazinczy utca - Dob utca sarkán remeket csúsztam a lánctalpas csizmámmal együtt. Egyedül persze unalmas síelni, és a társaságban mindig akad olyan, aki 10 perc után a meleg hüttébe vágyik. Dina vállalta magára ezt a szerepet: a játszótérre érve lépett kettőt a hóban, majd tepert vissza a babakocsiba, hogy eleget levegőzött, mehetünk apjához az étterembe sütit enni. Ne feledkezzünk meg a felvonón szétfagyva kapaszkodásról sem: ezt történetesen remekül helyettesíthető görcsös babakocsitolással. A hangulathoz elengedhetetlen külföldiül sivalkodó minimális korúak se hiányozzanak, Dina az egész hazaúton artikulálatlanul üvöltött. Így tulajdonképpen szinte már az osztrák sípályákon is érezhetjük magunkat Budapesten.
És végül a ráadás, csak nekem, csak mos, csak itt: gyerekkoromban a síelésre mindig zacskós leveseket vittünk magunkkal, amiből a kedvencem a májgaluskás és volt. Éééééééés ma az volt a menüben, szuper :D
