Valahogy így vagyunk 2

Hív Ávi. Hogy mekkora nagy gyerekeink vannak: csak puszit adnak, elköszönnek és mennek be a csoportjukba. Felragyogok: Ugye? Annyira szuper!
Hát tényleg eszetvesztő királyság ez :) Nincs hiszti, csak átöltözés, puszi, még visszaintenek és lazán besétálnak a barátaik közé. Júda csoportjának ajtaját Dina nyitja ki mindig, a nagylegény meg általában zsebre dugott kézzel ballag be, és körülnéz, hogy melyik óvónőt-dadust ölelje meg először, akiket amúgy rég az ujja köré csavart. Aztán rohan, bújik, osztja a puszikat, közben már a barátnőket keresi a szemével. Igen, a mi kis Don Juanunk három kislányt szédít a csoportban.
Aztán jön Dina, jó, hogy ő az emeleten van, így még van pár perc, ami csak kettőnké. A cipőjét nekem kell lecserélni, az utolsó gondoskodás anyától nem maradhat el :) Aztán ölelés, puszi, és beslisszol, hízelkedve bújik az óvónénikhez, álszerény mosollyal besöpri a ruhájának/fülbevalójának/frizurájának járó dicséretet, majd elvegyül a barátnők gyűrűjében. Én pedig egész napra feltöltekezve indulok dolgozni. Már-már idilli a helyzet, élvezzük is erősen, amíg tart :)

Életmódváltás

Az elmúlt közel öt évben voltam veszélyeztetett terhes, kisgyerekes anyuka, megint vt, ztán két kisgyerekes anyuka. Voltm gyesen, tgyáson és gyeden. Elvégeztem nappali tagozaton a főiskolát (diploma még azért nincs...), dolgoztam itthonról rengeteget, beindítottuk a catering cégünket, most pedig egy teljesen újés saját vállalkozásom van felfutóban. Végtelen mennyiségben énekeltem gyerekdalt, cseréltem pelenkát, éveknek tűnő időt töltöttem játszótereken, játszóházakban és ringatón. Volt, hogy hónapokon át 5kor keltem, és volt hogy nem feküdtem le aludni egyáltalán. Levezettem sok ezer kilométert az állatkertbe, óvodába, vadasparkba, gyerekorvoshoz.
Most életmódot váltunk: reggel 8kor babakocsira kapva indulunk, ki-ki a saját intézményébe. Délután 4kor újra egyesülünk, és egészen alvásig nincs más dolgunk, mint együtt lenni. Egy kupacban maradunk, pár saroknyira dolgozom én is, Ávi is a gyerekek óvodájától. De mégis...reggelente mind felöltözünk elmenősbe - én is! És szép cipőt veszek, és nem lesz koszos a ruhám. És az ebédet heti 5napon át nem én osztom. Újra értelmet nyer  hétvége és a nyári szünet. Kicsit félek, de nagyon várom. 
Felnőtt világ: here I come!

Valahogy így vagyunk

-Hol van Júda?
-Mesét néz apával.
-Miért van még itthon apa?
-Ma nem dolgozik. Mondtam, hogy bringóhintózni megyünk délelőtt, délután meg nektek vásárolni.
-És apa egész végig velünk lesz?????? - kérdezi elkerekedett szemekkel.
-Igen. Örülsz? - nem tud válaszolni, a fülére akadt kétoldalt a mosolya...

Azoknak, akik több gyereket terveznek, kis korkülönbséggel

Az első év kemény. Kőkemény. Aztán kezded látni az előnyét. Imádják egymást, az első mosoly reggel a testvérkéi, ha találkoznak délután, hosszan ölelgetik egymást, és csak vihognak az örömtől. Négykézláb kúsznak egymás után ugatva, mert ők most kiskutyák. Míg ez egyik felmászik a sámlira, hogy csenjen valamit a konyhapultról, a másik tartja, hogy le ne essen. A kádban megszűnik a külvilág, csak ketten vannak, és a soha véget nem érő, estéről estére folytatódó játékuk. Megtörlik egymás orrát, és megosztoznak az édességen. A másik nélkül semmi nem olyan jó, mint együtt, még kezet is csak a testvérkével érdemes mosni.

Arról, hogyan verekszenek, tépik egymás haját, szedik el a másiktól a játékot, ha nincs is rá szükségük, akkor is, hogy ha az egyiket ölbe veszem, a másik üvöltve követeli, hogy tegyem le, és őt vegyem fel... nos ezekről majd más alkalommal mesélek.

Egyáltalán nem hanukai víg

Ezer szerencse, hogy mikor 2 hónappal az esküvő előtt egy síbalesetben tönkrezúztam a térdemet, a méregdrága osztrák magánklinikán egy pár mankót is utánam vágtak. Így ma csak elő kellett kotorni a szüleim pincéjéből őket, és tádám - Ávi tud közlekedni. Merthogy rászakadt a lecserélésre ítélt ruhásszekrény hatalmas, tükrös tolóajtaja. A lábujjára. Igen, jujj. Jó hír, hogy nem törött el, rossz, hogy ennek ellenére iszonyatos fájdalmai vannak, egyelőre felpolcolva fekszik a hálószobában. További jó hír, hogy szerencsére feltaláltak az iphonet, az internetet és a skypot, így tud nekem szólni, hogy vigyem be neki a fülhallgatóját. Én ugyanis a nappaliban házidolgozatot próbálok írni non-profit menedzsementből.

Hétköznapok

Idézet egy beszélgetésből:
bocs, közben Júda visított, hogy nézzem meg, hogy beült a játék kiságyba, mire lefotóztam, Dina felmászott a pelenkázóra, hogy leszedje a hajgumijait. uh. meg is fésültem, majd megküzdöttem Júdával, hogy ő ne fésülje Dinát, meg ne szedje ki a hajából a csatokat. Aztán kerestem a babának való gumikat-csatokat. Végül, mikor leültem ide, konstatáltam, hogy Júda megszerezte Dina összes hajfrincfrancos dobozát, amit persze nem a helyére tett vissza. Uh. le kellett szerelnem egy csipesszel :)

Kicsúszott a talaj

Az elmúlt hónapokban többször és egyre iszonyatosabban kellett átélnünk, hogy esendőek vagyunk, és nem védhetjük meg a gyerekeinket. Hiába vagyunk, hála az Örökkévalónak, mind jól, hiába úsztunk meg túlélhetetlennek tűnő dolgokat, kicsúszott a talaj a lábunk alól. Elég egy pillanatig nem felelő gyerek, egy nyitva maradt ablak, vagy egy zárban maradt kulcs, jön a pánik. Az iszonyat, hogy ha egy rémálom életre kelhetett, akkor a többi is valóra válhat. Bármelyik. A szívünk mélyére elrejtett iszony, amiről eddig magunk se tudtunk, újra meg újra felágaskodik. Megrendült a bizalmunk önmagunkban és egymásban, már nem hisszük sem magunkat, sem mást titkon halhatatlannak.
Az egy dolog, hogy én, a gyáva nyulacska, félek. De hallom az ő hangjában is, ha valami egy pillanatra nem a tervek szerint alakul, hallom a felhőbörgő félelmet.Társunk lett a rettegés, és nem tudom, valaha el fogjuk-e tudni engedni. Pedig mind jól vagyunk. Hála az Örökkévalónak.

Homokozó

1986. áprilisában a nővéremmel békésen homokoztunk a telkünkön - később kiderült, hogy a csernobilból érkező szennyezett eső áztatta meg alaposan előtte a homokot.
Majdnem pontosan 24 évvel később az én gyerekeim játszottak ugyanabban a homokozóban - amit valószínűleg ezúttal vulkáni hamu szennyezett, de még nem jutottak döntésre a szakértők, hogy ez ártalmas-e az egészségre.
Vajon az unokáim milyen homokkal játszanak majd ;)?

Feltámadott...

Ávi ma elment az okmányirodába, ahol először nevettek rajta, majd megdöbbentek. Ugyanis a népességnyilvántartó rendszerében valóban halott. 2007. július 20. óta. Az elmúlt két és fél évben utazott külföldre, hitelt vett fel, jogosítványt csinált, gyereke született, igénybe vett egészségügyi szolgáltatást, és ami szerintem talán a legmegdöbbentőbb: szavazott. Anélkül, hogy bárkinek feltűnt volna a hiba. Míg az okmányirodában az egyik ablaknál életre próbálták kelteni, addig egy másiknál ügyet intézett: a személyi igazolványával igazolva önmagát.

Vígjáték témának szerintem szuper, kriminek izgalmas. Ha pedig ez egy horror film lenne...biztos nem nézném meg.

Telefon beszélgetés

Állok az "alkalmi" közepén, Ávi hív:
-Szia, mondjad!
-Szia édes, özvegy vagy!
-Mit mondtál, nem értek semmit! (a levesestál, amit épp nézek, elkezd csúszni az ujjaim között, az eladó kezébe nyomom)
-ÖZVEGY VAGY! 
-Tessék? (autóbaleset. életre gyógyszerezték, hogy el tudjon búcsúzni)
-Mondom özvegy vagy. Én meghaltam.
-Ávi, ez nagyon rossz vicc! (maffia. Elkapták, és mielőtt kivégzik, elbúcsúzhat)
-Nem viccelek. Meghaltam.
-Ávi, egy bolt közepén állok, vásárolok, nem alkalmas az idő a hülye vicceidre (vmi iszonyatosat csinált, és most öngyilkos lesz)
-Nem viccelek! A közjegyző hívott, hogy nem lehetek a tolmács a szerződésnél, mert a papírjaim szerint halott vagyok. Először azt hitték, B. halott, de nem, én. Valami gond van a BM nyilvántartásával.
-Uram atyám... (ha viccel tényleg özvegy leszek, mert kinyírom...)

Akinek halálhírét keltik, az sokáig él... 
 

Az Egressy

Az "egresin" minden jó volt azt hiszem. A múlt legizgalmasabb eseményei történtek ott - itt laktak ugyanis régesrégen a nagyszüleim, itt nőtt fel az anyukám és a bátyja. Tegnap, a szombati vacsora közben szóba került, és végre összeállt a kép, hogy ki mikor és hogyan is élt az Egressy úton, mikor a lakótelep még nem állt ott. Megpróbálom összefoglalni, bár néhány pont még homályos. Ezeket később igyekszem rendezni.
Az anyai nagymamám szülei, illetve az édesapja és három testvére fuvarosok voltak. Az Egressy úton akkor még a nagy semmi volt leginkább, meg bolgárkertészetek, itt vettek meg egy jó nagy terültet a Fried testvérek. Négy földszintes házat építettek, mögöttük kert, és hosszan elnyúló istállók. Itt éltek a testvérek-sógornők-unokatestvérek egy kupacban. Itt nőtt tehát fel a nagymamám, Fried Elvira (utálta a nevét, élete végéig mindenki Babának szólította - mi, unokák, Baba mamának) és hét testvére.
Aztán a lovas fuvaroskodásról áttértek a taxizásra. Nem is akármikor, ugyanis a háború előtt a taxikat számozták, nekik pedig két egyszámjegyű taxijuk volt - vagyis az első tíz budapesti taxi közül kettő az övék volt. Ekkor az istállók helyére szoba-konyhás lakásokat építettek és azokat kiadták. A lakásokhoz wc az udvaron volt. Még a nagymamámtól tudom (ez az egyetlen információ, amit valaha mesélt nekem a gyerekkoráról), hogy az udvarukon egy nagy eperfa volt. Amikor ezt mesélte, valamit mondott az anyukájáról is, de képtelen vagyok visszaemlékezni, mit, akármennyire is igyekszem...
Jött a háború, és a legtöbben a sok testvérből-unokatestvérből nem jött vissza a deportálásból. Anyai dédnagyanyám a legkisebb lányával költözött vissza az Egressy úti házba. A nagyszüleim mindketten elvesztették az első házastársukat (nevüket a nagyszüleim közös sírját jelző kőbe vésték - nekik nincs sírjuk), hogy hogy találtak egymásra, nem tudom. Mindenesetre a közelben, a Megyeri utcában volt egy lakásuk, ide született két késői gyermekük, a nagybátyám és az anyukám. Később társbérlőt akartak rakni az Egressy úti lakásba. Ekkor a nagyszüleim cseréltek lakást, így kerültek anyuék az Egressy útra, vissza Baba mama szülői házába.
Anyukámék felnőttek, megházasodtak. A szüleim az apai nagyszüleim házának padlásterében kezdtek építkezni. Mikor tarthatatlanok lettek az állapotok ott a tetőfelújítás miatt, anyukám ide, az "egresire" menekült vissza. Itt laktak a nagybátyámék is, ide született Kisbogár ;)
Az idill addig tartott, míg valakinek eszébe nem jutott, hogy lakótelepet kell építeni a földszintes-kertes házak helyére. Jött a kisajátítás - ez valamikor a '80-as évek legelején történt. 100 ezer Ft ajánlottak a házért cserébe, amit nem fogadtak el. Cserelakást kértek. Kaptak is megnézésre olyan cserelakásokat, hogy a nézegetésbe majd belerokkantak: 10. emeleti lift nélküli lakás, meg olyan, aminek a mennyezte be volt deszkázva, hogy a lakókra ne dőljön. Már minden lakást megnéztek, választani kellett volna, de egyik se volt alkalmas, és egyáltalán: ők igazából az Egressyn akartak maradni. A nagypapám ekkor már elmúlt 70 éves, a nagymamám se volt túl távol tőle: rettenetesen megsínylették ezt az időszakot. Végül nagy nehezen került lakás: igaz, még nem volt kész és rá is kellett fizetni, de rábólintottak, hogy jó lesz: az N. utcai lakótelepi lakás - gyerekkorom paradicsoma.
Vártak, húzták az időt, kiürült már a környék körülöttük, de ők csak nem mozdultak. Egyik nap elkezdték a fejük fölött bontani a tetőt tűzoltók. Kiderült, a parancsnokuknak kiutalták a cserepeket, ők meg jöttek brigádmunkában elvinni. El is vitték. Innentől beesett az eső - az elöregedett villanyvezetékek miatt rázott a víz: életveszélyes volt a ház. De ők nem akartak mozdulni, hiába könyörögtek a szüleim, hogy költözzenek hozzájuk, míg elkészül az új lakás. Aztán egy éjszaka kikapcsolták a villanyt is. Nagymamám agyérgörcsöt kapott, kórházba került. Végre beadták a derekukat, otthagyták az "egresit", Mamát a kórházból már a szüleim lakásába vitték haza. Egy évig éltek így, anyuék a gyerekszobában, nagyszüleim a hálóban. Végül elkészült a N. utcai lakótelep, beköltözhettek. Ekkortájt születtem én.
Az elbeszélésekből úgy tudom, hogy az "egresi" valami béke szigete volt, földi paradicsom, utánozhatatlan csoda. Nem tudom elképzelni a nagyszüleim érzéseit, mikor a világégésből megmaradt utolsó szálat is el kellett engedniük. De nem tudták, hogy ők maguk voltak a csoda, béke szigete és paradicsom. Ahol ők ott voltak, nekünk ott volt világ kerek. Hiányoznak, ennyi év után is...
Emlékszem egy rémes hideg éjszakára, mikor kirúgtak a főiskoláról - elmentem az unokatestvéremhez, aki az N. utcai lakásban lakik. Akkor voltam ott, 6 évvel a Mama halála után először. Ma is érzem a tömény iszonyatot, ahogy közeledek a ház felé, és az iszonyaton átsejlő vonzást, hogy oda kell mennem, ott jó lesz. Jó volt. Minden jó, ami csak egy kicsit is visszahozza őket...

Nem adom a kopogtatócédulám...

...olyannak, aki becsönget fél 7kor, mondja neki a férjem: gyereket fürdetünk, ne jöjjön vissza egy óra múlva se, akkor se lesz jó. Aztán egy óra múlva mégis újra becsönget - tehát este 3/4 8kor. Egy kisgyerekes családhoz. Mit gondolt, mit mondok? Hát azt, hogy ha még egyszer becsönget, és felébreszti az alvó gyerekeket, kivágom. Most Dina ugrál a kanapén, és azt kiabálja: ebben a házban kivágják a csöngető bácsikat, erre pedig felébredt Júda. Most kin álljak bosszút??? ;)

Vágyva vágyott

Felsír, a bébiőr hangszóróján át is hallatszik a félálom riadalma: anya, anya! Rohanok be, már félúton jár az ajtó fele, kócos, pizsamája félrecsúszott, kilóg az egyik kis válla. Hóna alatt lóg a babája, alig nyitott szeme engem keres. Hirtelen belém hasít, mennyire pontosan olyan, amilyen kislányra mindig is vágytam. A szépsége, a kedvessége, a gazembersége, minden idegesítő, engem idéző vonása... Mennyire halálosan fel tud húzni egy pillanat alatt, miközben az életemnél is jobban szeretem. Egyetlen ember képes rajta kívül erre a világon, ilyen szélsőséges indulatokat kiváltani belőlem másodpercek alatt. Egyforma a szemük, az apja szeme néz rám gyerekkori énem arcából.

Nem tudok elég hálás lenni érte, hogy olyan, amilyet magamnak se megvallva kértem...

Az olyan rossz,

ha a legjobb szándék üt ki balul. Ha a kedvükért főzött étel csak nekem ízlik. Ha a szórakoztatására fújt buborékoktól eltörik a mécses, mert neki tigrises fújó kell, de csak pingvines van otthon. Ez olyan rossz :s

Oltunk

Azaz fáj a torka? Háegyenegy almát!

Szóval azt mondta a Lacidoktorbácsi, hogy járvány lesz, oltunk. Nem, nem ezt mondta először. Jidu 2hós oltására mentünk, míg vetkőztettem, a következő párbeszéd hangzott el:

Én: h1n1?
Lacidoktorbácsi: Oltunk.
Én: Most?
L.d.b: Itt a Dina? Akkor ő jöjjön először!

És már szúrt is.
Lacit ezer éve ismerem, és 100%osan bízom-bízunk az ítéletében. Ez jó, mert így nem kellett tovább agyalnom. Járvány lesz, Dina már beoltva, mi csütörtök-pénteken kapjuk meg a magunk adagját. Nem tömegközlekedünk, nem megyünk tömegbe, és ha kitör a járvány játszóházba-ringatóra se. Akkor valószínűleg a diliházban kötök ki, de nem gond. Ui. Júdát csak a mi védettségünk védi. És akármennyire is majd' 5,5 kgs vasgyúró, akkor is csak egy kisbaba.
Szombat délben még az ellenkezőjét mondtam az ebédvendégünknek. Nem, semmikép, Dinát meg főleg. Remélem, jól döntöttünk, és biztonságban vannak a gyerekeink...

Önigazolás :)

Előre bocsátom, hogy ez önigazolás. De rögtön hozzáteszem: Igen, pocsék háziasszony vagyok, nem tudom beosztani az időmet, valamint netfüggő is.
Ugyanakkor kezdő kétgyerekes anyuka is vagyok, és ez minden többgyerekes ismerősöm bevallása szerint a legnehezebb felállás. A férjem rengeteget dolgozik, gyak. alig látjuk.
Míg Dina fürdött, elkezdtem leírni a napunkat, de mire délhez értem 18 konfliktust írtam le és olyan ideges lettem, hogy majd szét robbantam :)
van a porontyon egy cikk, hogy bezzeg anyáink mindent bírtak, mi meg két gyerekkel se bírunk.
Leírom, inkább mit gondolok erről, míg Dina vacsorázik, Júda meg szopizik. Először is vhogy minden generáció erősebb, mint az utána következő. Gyanítom, hogy ennek az oka részbe az, hogy idővel megszépülnek az emlékek.(közben Dina bőgött, mert nem ilyen sok tejet kért a kukoricapelyhéhez. Lefektettem aludni, míg ringattam és énekeltem neki, addig a lábammal az autósülésben ülő Júdát hintáztattam....) Szóval, gondolom 70 évesen én is úgy fogok emlékezni, hogy királyul ment minden a gyerekekkel.
Másodszor - ez mondjuk rám pont nem igaz - a mai anyukák többsége csecsemőt utoljára akkor látott, mikor bölcsibe járt. Egyszerűen egy tökéletesen ismeretlen dolgot kell megtanulniuk. És nem 20as éveik elején, mint anyáinknak, hanem sokszor bőven 30on túl.
Harmadszor soha azelőtt nem volt ilyen kultusza a gyereknek. Ment a járókába, hamar leszokott arról, hogy sírjon, lehetett takarítani. Ehelyett mi ott ülünk mellettk, rázzuk azt a fene csörgőt, meg építünk, meg mittudoménmit csinálunk napi sok-sok órában, amit soha előttünk nem tettek az anyák. Játszóház-ringató-fejlesztő foglalkozások...
A legtöbbünk igény szerint szoptat, vagyis nem 3óránként 20 percet, hanem sokszor 20 perces szünetekkel 3 órákat. Ami nem csak idő, hanem fizikailag is megterhelő! Ezalatt peregnek a félórák és fogy az energia is.
És egyedül vagyunk. (ok, én nem, de a legtöbben igen)
Nincsenek nyugdíjas nagymamák, nagynénik-nagybácsik, akik ott lennének, hogy átvegyék a stafétabotot, ha már nagyon nem megy.
A magukra hagyott anyukák között nagyobb arányban alakul ki depresszió, gyesbetegség.
Gyengébbek vagyunk? Lehet. De a helyzet az, hogy másféle emberek vagyunk másféle világban másféle kihívással küzdve. Remélem, a gyerekeink jobban fogják tudni csinálni. Vagy mi leszünk okosabbak és nem fogunk beszólni nekik azért, mert emlékeink szerint mi jobban bírtuk anno...

Sábesz pozitív

Anyósom elvitte Dinát péntek délelőtt, Júda pedig meglepően sok hajlandóságot mutatott mind az alvásra, mind a székéből való nézelődésre. Így gyertyagyújtásra olyan sábeszi készenlétben voltunk, mint nagyon rég.
A platán ott illatozott hosszú idő óta először egy igazi sábeszi vacsora, amit én csináltam: pulykaleves, rozmaringos, paradicsomos sült csirke, zöldséges kuszkusz. Épp kihűlt a sütemény, a sütőben készen volt az idei első sütőtök. Az asztal megterítve, viszonylagos rend, mindenki tisztán-illatosan köszöntötte az ünnepet. Jó volt :)
Még akkor is, ha Júda elfáradt, mire a húshoz értünk. Még akkor is, ha mire őt elaltattam, a többiek végeztek a vacsorával és elaludtak a kanapén, így a süti és a nappalra maradt.
Délelőtt pedig Dina életében először megtette az utat oda-vissza a zsinagógába a saját lábán, és ráadásul még föl-le a 4 emeletet is - fölfelé váltott lábbal! Ezalatt Júda és én semmit sem csináltunk, csak feküdtünk az ágyban és élveztük a háborítatlan testközelséget :) A délutáni alvás körülményeit borítsa a feledés homálya...
Sábesz után pedig elmentünk a tescoba kettesben Dinával - "cak cajok. Fiúk majadtak otthon" Még akkor is, ha haza kellett rohannunk, mert Júda nem bírt ki másfél órát nélkülem.
Jó szombat volt. Jó hetet mindnyájunknak!

Azt nem értem csak...

Na jó, nem csak, igen nagyon sok mindent nem értek. De most konkrétan például azt, hogy miért mindig mindenkinek az kell, ami nincs itthon????

Átlépni az árnyékodon

Valaki egyszer azt mondta, sok ember hajlandó lenne meghalni a hazájáért, de még sose hallotta, hogy valaki örömmel fizetne adót a hazájáért. Pedig sokkal gyakoribb, hogy adót kell fizetni, mint hogy meg kell halni a hazáért.
Ugyanez igaz a gyerekekre is. Bármit megtennék értük, ölnék, meghalnék, csillagokat az égről lehoznám, "Dunából a vizet kanállal kimerném"... de elszakadni a netfüggőségemtől? Lemondani a hajnali hat utáni alvásról? Leküzdeni az ösztönös reakciókat, mikor kórusban vonyítanak, amitől az adrenalin az égbe szökik, és elönti az agyat a köd? Na az nehéz... túlélni a mindennapokat, nem ordítani, nem elrohanni, nem kivágni az ablakon, átlépni az árnyékodon. Az az áldozat, az a valódi hőstett. A mindennapok szürke hőstettei, amik lassan felőrlik a testi, lelki tartalékait minden résztvevőnek...

Kétgyerekes pozitív

Héderelünk a kanapén. Dina babázik, és olyanokat mond, "felöltöztetem, meg ne fázzon". Júda nézi és olyanokat mond, hogy "hööööö". Én meg netezek és semmit a világon nem mondok. Vannak kétgyerekes pozitív pillanatok is, lám :)