Koboz

Járok a gyerekekkel Ringatóra, ami egy zenélős-mondókázós foglalkozás elsősorban anyukáknak és kicsi gyerekeiknek. (Noha a Porontyról tudom, hogy ez elég ciki dolog, ui. minek fizetek azért, hogy valaki gyerekdalokat tanítson. Menjek be a könyvtárba, és kölcsönözzek ki mondókáskönyvet. Gondolom írni is autodidakta módon tanult az illető. No de mindegy...) Szóval ringatunk. Én nagyon szeretek énekelni, bár a hangom felér egy elemi csapással. Nagyon szeretem a népdalokat is, amiben csak az a fura, hogy ha más énekli, pl. Palya Bea, akkor a világból futok ki tőle, de énekelni valahogy olyan jó őket. Az utóbbi időben pedig végérvényesen szerelembe estem a moldovai magyar népdalokkal. (Egyébként odavalósi a Tavaszi szél vizet áraszt is.) Részben azért, mert a foglalkozást vezető lány kobozt hozott be, és az valami egészen varázslatos, ahogy szól a koboz és a sok nő énekel együtt. Imádom.

Részletek a kedvenceimből:

"Ki az este béjött vót
kilenc almát hozott vót,
mind a kilenc rohadt vót,
a legény is egy rossz vót."

"Csürgő dió, mogyoró,
a leánynak az való.
Ház tetején döglött ló,
a legénynek az való."

valamint

"Én Istenem, teremtőm,
de beteg a szeretőm
én Istenem gyógyítsd meg
Harmad napra fullaszd meg!"

Hát nem bájos? :D Úgy szeretnék valami fonóba menni, ahol lehetne kézzel munkálkodni és közben ilyeneket dalolászni. És persze valaki... khm... hát kobozolna :D

fotó innen

Kiáramlás és delej - az 1968-as események hatása a kortárs magyar képzőművészetre (Kiállítás a Centrális galériában)

Nézem a műveket, és érzem, hogy valami hiányzik. Nem beszélem az ő nyelvüket. Pontosabban rosszul, akcentussal. Hibát hibára halmozva. Nem értem így aztán pontosan, hogy mit mondanak. Vagy értem, de félre. Az utalások csak bizonyos hiányos rétegekben jutnak el hozzám.
Itt van a Konzervatív szék. Egy szék, konzervdobozokból. Értem a szójátékot, de tudom, érzem, hogy van itt más is, mélyebbre hatolva más a jelentés mező. Vakon tapogatózó kezem bele-bele akad az értelmezésbe, de nem tudom felfejteni a metaforát. Apropó vak. Ajtorjai: Festmény vakoknak. Ez egyértelmű: lakat, drót a képkeret körül. Bezárt művészet. Vagy mégsem? Azt hittem, a történelmi ismeretek elegendőek lesznek a kiállításhoz. De nem. Arcok néznek rám az installációkról, arcok, akiket ismernem kéne, ahhoz, hogy megértsem, miről hallgatnak. Utalások, amik olyan magabiztos tudást feltételeznek, olyan összekancsitósat, ami csak azoknak lehet, akik akkor éltek.

Aztán van, amit értek. A szenvedést, igen. Választ arra, ki a művész. Tóth Gábor és József Attila „közös” tőkedöntését*. Igen, itt úgy érzem, nyeregben vagyok, ezt még az én botfülem is érti. És értek valamit, amit ők, az alkotók nem tudtak, talán sejtettek, talán maguk előtt is titkoltak. Hogy mindez mindegy. Vanitatum Vanitas. Hiszen az ember, örökkön örökké gonosz, önző és gyilkos. Minden marad a régiben.

Mindegy, mi a neve. Vietnám vagy Afganisztán. Hippi-mozgalom vagy emo. Prágai diáklázadás vagy free Tibet. Mindegy. A lényeg, nem változik: mindig lesznek „éhező művészek”**, tágra nyílt szemű, haldokló csecsemőt szoptató anyák. Mindig lesznek áldozatok. Mindig lesz, aki legyőz és akit legyőznek. Mert mi, az emberiség, nem tanulunk. "Mi van, kommunista vagy a kurva anyád?!"***


* "közös" tőkedöntés: József Attila, majd Tóth Gábor a Döntsd a tőkét című kötet apropóján bemutattak egy-egy ad hoc tőkedöntést.
** éhező művész:Szentjóby: Szempontok a kérdéshez Ki a művész? című alkotásában látható egy fotó csontsovány fekete nőről, aki a szintén csontsovány gyermekét szoptatja
*** Mi van, kommunista...:Attalai Gábor: Negatív csillag című műve, amin a következő felirat áll: Épp kiástam ezt a csillagot a Dunaparton, amikor uszály érkezett a vizen. A fedélzetről egy matróz rámkiáltott: Mi van, kommunista vagy, a kurva anyád?!