Valahogy így vagyunk

-Hol van Júda?
-Mesét néz apával.
-Miért van még itthon apa?
-Ma nem dolgozik. Mondtam, hogy bringóhintózni megyünk délelőtt, délután meg nektek vásárolni.
-És apa egész végig velünk lesz?????? - kérdezi elkerekedett szemekkel.
-Igen. Örülsz? - nem tud válaszolni, a fülére akadt kétoldalt a mosolya...

Hozzállás

Mikor kinyitottam a csomagot és megcsapott a kamilla illata, rosszul lettem. Gyerekkori szemgyulladások kínja villant be, a küzdelmek, amit azért folytattam, hogy véletlenül se csöpögtessenek a szemembe. Leforráztam a virágokat, szűrtem, hűtöttem, tettem-vettem és közben ott kísértett a kamilla félreismerhetetlen betegségszaga.
Dina a kanapén ült, alig bírta kinyitni a gyulladt szemét, ült, sírdogált, a szívem szakadt meg érte. Leültem mellé, és hazug vidámsággal azt mondtam: Nézd csak, itt a kamilla tea, ezzel letörölgetem a szemed. Szagold csak  meg, micsoda finom virágillata van! (rám fogja borítani, hogy büdös)
Dina arcán mosoly terült el: virág illatú, de finom! (te jó ég, az agya is begyulladt, nem csak a szeme?) Kérek belőle inni! (uramatyám, mentőt, azonnal, kamillateát akar inni!!!!!)
Persze hoztam neki, míg elolvadt a cukor, szépen hagyta hogy letakarítsam a szemét. Aztán, legnagyobb megdöbbenésemre, megitta a teát. És kért még. Én meg igyekszem nem rosszul lenni, miközben főzöm. Minden hozzáállás kérdése?

Mákony, avagy nagyon megsajnáltak engem odafönt

(hogy vidámat is olvassatok, ha már megszállt az ihlet, és ma ennyit írtam ide :))
Iszonyat náthás vagyok, ledöntött valami rémséges ovis vírus. Se hall, se lát Dömötör üzemmód. A gyerekek, mint a kerge vadkecskék, olyanok voltak egész este. Míg készítettem a vacsorát, nosztalgiáztam azokon a régi szép időkön, amikor az egész estém a vad logisztika jegyében telt, ami persze tök felesleges volt, mert mire Júdát elaltattam, Dina ráaludt a vacsorájára. De hát ez már a múlté, sóhajtottam, azóta bejáratott menetrendünk van, ami 18.30-ra vacsorát, 18.05-re fürdést,  19.50re mesét, 20.30-ra mélységesen mély alvást irányoz elő. Pedig úgy éreztem, el tudnék viselni akár azonnal is egy kis csendet, nyugalmat, és magányt.
Ehhez képest Júda először hisztériás rohamot kapott a szardíniától (imádja), aztán a csokikrémtől (gondoltam, biztos az a baja, hogy Dina azt kapott, ő meg nem), aztán a gyümölcsjoghurttól (hátha a torokfájás miatt nem tud nyelni, az lecsúszik simán), végül kivettem, és pillanatok alatt elaludt a vigasztalódásban. Persze letenni még nem lehetett, mozdulatlanul ültem, és vártam, hogy mély álomba merüljön. Dina várta, várta, hogy segítsek neki megkenni a kenyerét, aztán egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy nem suttog, hanem...csukott szemmel ül...a keze lehanyatlik...és kihullik belőle a kanál. A fene, most felébred a csörrenésre. És tényleg, szeme kipattan, lekászálódik a székről, én meredtem tovább a magvas gondolataimba, mikor feltűnt, hogy nem bukkant fel az asztal alól. Amennyire az ölemben alvó Júdától tudtam, belestem az asztal alá, ahol ez a látvány fogadott:

Ez csak az égiek kegye lehet. Vagy mákony...

Hajnali kritika

-Te vagy az anya, nagyon kedves vagy. Csak ne kiabálj!
-Te vagy a kislány, nagyon kedves vagy. Csak fogadj szót!
-Nem akarok szót fogadni.

De legalább kedvesnek tart, az is valami.

Adakozó Dina

Van egy perselyem, amibe gyertyagyújtás előtt dobunk pénzt Dinával, adományként (cedokó) a szegényeknek, vagy valamilyen fontos célra. Általában a zsinagógánknak adjuk, ha betelik, vagy Ávi hozzáteszi ahhoz, amit Izraelbe küld, szegény fiatal házaspárok segítésére, hogy el tudják kezdeni a közös életüket.
Múltkor mentünk valahova, és kérdezte Dina, hogy miért fekszenek emberek az utcán. Megbeszéltük, hogy sajnos nagyon szegények ezek a emberek, és nincs lakásuk, ahol élhetnének. Erre Dina elgondolkozott, és azt mondta: akkor adjuk oda nekik a cedokót, hogy legyen  pénzük és legyen hol lakniuk.

Mert szépek

gttwzu€e45eeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeri8euuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuhzzdttttrrddjh,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,m,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,jh

Összefoglalás További szöveggvcvvbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbb-éáááááááááááááááááááááááááááááááááááááááujt5uuujjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjj8uuu7u7uug

Sírnivaló

Milyen szerencsés az a kislány, akinek annyi sírnivalója akadt ma, hogy az anyukája, a frissen készült reggeli mellé túl sok vizet töltött a poharába. 

Óvodás

Holnap reggel kinyitom majd a csoportszoba ajtaját. Dina belép rajta, én pedig hátralépek egyet - két lépés lesz köztünk a távolság. Belép, és én többet már nem tudom folyamatosan figyelemmel kísérni, mi történik vele. Belép, és egyedül kell majd helytállnia egy csoportban, egy közösségben, egy mini társadalomban. Vizsgázik majd nap nap után ő is és mi is. Mert tudjuk, hogy nem pont úgy csináltuk, ahogy elterveztük, és a nevelési elveink egy része bedőlt a gyakorlatban. Tudjuk hol és hány hibát vétettünk. Holnaptól távollétünkben vizsgázunk, hogy a hibák ellenére elég jól csináljuk-e. Holnaptól vizsgázik ő is, bátorságból, önállóságból, barátságból. Az első kis barátja pedig beteg, nem lesz mellette holnap. De ott leszek én, az ajtó túloldalán, és mindenki, gondolatban, aki szereti őt. Remélem, háttérországságból jelesre vizsgázunk. Mert abban, hogy ő kitűnően teljesít majd, abban biztos vagyok.

Hétköznapok

Idézet egy beszélgetésből:
bocs, közben Júda visított, hogy nézzem meg, hogy beült a játék kiságyba, mire lefotóztam, Dina felmászott a pelenkázóra, hogy leszedje a hajgumijait. uh. meg is fésültem, majd megküzdöttem Júdával, hogy ő ne fésülje Dinát, meg ne szedje ki a hajából a csatokat. Aztán kerestem a babának való gumikat-csatokat. Végül, mikor leültem ide, konstatáltam, hogy Júda megszerezte Dina összes hajfrincfrancos dobozát, amit persze nem a helyére tett vissza. Uh. le kellett szerelnem egy csipesszel :)

Nyitány

3 éve pontosan ebben az időben éreztem az első fájást, ami a nyitány volt ahhoz, hogy 22 órával később megszülessen Dina Chájá.

Rohan az idő

Éppen tegnapelőtt volt, hogy Dina megszületett. Ma pedig beírattam az óvodába. Az óvónénik, akik mind ismernek évek óta, csak pislogtak, hogy MÁRIS ekkora? Én meg nem is tudok magamhoz térni. Egy hónap múlva 3 éves lesz. Hova tűnt az elmúlt három év?

Enciklopédia

-Anya, ez mi?
-Az indiai szubkontinens.
-Értem.

Nézd, futkároznak a hók!

Vagyis végre végre igazán tél van, és hull a hó!!!!!!!!!!!!!!!

Vágyva vágyott

Felsír, a bébiőr hangszóróján át is hallatszik a félálom riadalma: anya, anya! Rohanok be, már félúton jár az ajtó fele, kócos, pizsamája félrecsúszott, kilóg az egyik kis válla. Hóna alatt lóg a babája, alig nyitott szeme engem keres. Hirtelen belém hasít, mennyire pontosan olyan, amilyen kislányra mindig is vágytam. A szépsége, a kedvessége, a gazembersége, minden idegesítő, engem idéző vonása... Mennyire halálosan fel tud húzni egy pillanat alatt, miközben az életemnél is jobban szeretem. Egyetlen ember képes rajta kívül erre a világon, ilyen szélsőséges indulatokat kiváltani belőlem másodpercek alatt. Egyforma a szemük, az apja szeme néz rám gyerekkori énem arcából.

Nem tudok elég hálás lenni érte, hogy olyan, amilyet magamnak se megvallva kértem...

Pörgős

Az indexen, a felesleges gyerekholmik című topikon - amit szintén folyamatosan figyelemmel követek noha soha semmit nem veszek, mert a; félek a netes vásárlástól, b; félek a használt holmik vásárlásától -, szóval ott pörgős szoknyákat adnak-vesznek épp.
És erről eszembe jutott, hogy jómúltkor egy 60 fölötti nő kérdezte Dinát, hogy pörgős-e a szoknyája. Namost ugyebár Dina nem jár még oviba se bölcsibe, így nem tudja, hogy a nőiesség csimborasszója ennyi idős korban a pörgős szoknya. Akkor nem izgatta a téma, de kezd rájönni, hogy egyes ruhái valami csuda dologra képesek, ha észtveszetten forog bennük.
Kérdés már csak az, vajon ősidőktől fogva kódolt vágy-e pörögni, miközben a szoknyánk tengerként hullámzik körülöttünk vagy csak a közösség beavatott tagjaitól - lásd még 60 plusszos nénik - tudjuk-e ezt meg. Mert lássuk be, pörögni önmagában iszonyú jó dolog, pláne simizni, de mindezt magasan röpülő-hullámzó szoknyában... az az iagzi varázslat.Főleg, ha hosszú, kibontott haja van az embernek, és az száll-száll utána, ahogy kering.
Pörgős szoknya és kopogós cipő. Ha Dina megtudja, hogy ez a kettő kell ahhoz, hogy az emberre felnézzen az 1 méter körüli társadalom XX-es kromoszómájú fele, akkor nekem végem. Pedig, ha nem néznék ki rémesen benne, én is legszívesebben pörgős szoknyát hordanék. Hát ti?


Kép: Csók István: Táncosnő; forrás: http://www.mke.hu/lyka/09/e9p196.jpg

Dina világa

Rengeteg Dina készítette fotónk van, és némelyik annyira érdekes és szép, már-már művészi. Olyan fura szögből látja a világot :) Íme kettő, hogyan lát engem és laptopot :)

Kétgyerekes pozitív

Héderelünk a kanapén. Dina babázik, és olyanokat mond, "felöltöztetem, meg ne fázzon". Júda nézi és olyanokat mond, hogy "hööööö". Én meg netezek és semmit a világon nem mondok. Vannak kétgyerekes pozitív pillanatok is, lám :)

Nem kell félni (?)

Mamáékhoz megyünk, itt vannak a unokatestvérek. Aztán egyszerre feltűnik Éva néni meg Rózsi néni. Anya, segíts! Félek tőlük. Anya felkap, pedig nem szabad neki. De a néniket biztos ő se szereti, hiába mondja, hogy nem kell félni. Mindig kiabálva beszél velük. A nénik meg akarnak simogatni, meg a combomba csípni. Anya magához szorít, és szól, hogy hagyjanak békén. Nekem meg azt mondja, nem kell félni, szeretnek engem a nénik. Én nem szeretem őket, félek tőlük. Itt van Mama, elvesz Anyától, jól befúrom a fejem a nyakába. Így nem látom a néniket, csak hallom, hogy kiabálnak Anyával, meg mindenkivel. Mindenki kiabál velük. Félek tőlük...
Ülünk az étteremben, mögöttünk lévő asztalnál ül a Bácsi. Időnként felugrál, odaszalad apa pultjához és kiabál vele. Nem értem, mit mondanak. A Bácsinak fura színű a keze, és ráncos az arca. És rémesen kiabál. A nevemet kiabálja. Anya és a Nagymama ülnek a két oldalamon, és azt mondják, nem kell félni, nem bánt a Bácsi. Köszönjek. Nem köszönök, Anya vegyen ki, az ölébe akarok ülni. Anya csak megsimogatja az arcom és azt mondja, itt van ő, a Nagymama és Apa, megvédenek. De amúgy se kell félni, mert nem bánt a bácsi. Csak rosszul hall, azért ilyen hangos. Megint kiabál valamit Apának. Ha lehajtott fejjel ülök, és nem mozdulok, talán nem lát meg... Megint a nevemet kiabálja, és ide is hajol. Halálosan félek, sírok. Anya rászól a Bácsira, és ölbe vesz. Így egy kicsit jobb, enni is merek már. Nagyon éhes vagyok, de félek a Bácsitól...



Valami ilyesmik lehetnek Dinám fejében. Én meg bajban vagyok. (A néniktől, akik a nagypapám testvérei, én is féltem egész gyerekkoromban.) Jó, ha azt mondom, hogy nem kell félni? Hát miért ne félhetne, félni szabad. De ha arra biztatom, köszönjön, legyen kedves és udvarias, ne féljen, akkor esetleg olyanokkal is kedves lesz, akik bántani akarják. Nem engedem, hogy hozzáérjen olyan, aki neki nem tetszik, vagy idegen. Nem kell senkinek puszit adnia, vagy senki közeledését eltűrnie, ha nem akarja. Nem tudom, hogy lenne jó. Hogy lehet egyszerre nyílt és óvatos? Hogy ne neveljek belőle szociopatát se áldozatot?
Ma az étteremben odajött egy régi kedves ismerősöm, aki beszélgetés közben megsimogatta Dina fejét. De se tűnt a mozdulat, csak az, hogy Dina egyszer csak nem eszik tovább, mereven maga elé bámulva lesunyt fejjel ül: pont úgy, mint tegnap, mikor az ominózus Bácsi egrecíroztatta. Soha korábban ezt a megadó-rettegő pózt, arckifejezést nem láttam tőle....
Ti hogy csináljátok? Kell félni?

Sziréna

Állok a körúton. A hőség szinte elviselhetetlen, pedig árnyékba húzódtam. Előttem dübörög a forgalom. Hirtelen, az autók zaján át felsejlik egy sziréna. Rohamosan közeledik, ahogy arra nézek, már látom is a villogást, és alatta a dermesztő sárgaságot: gyerekmentő. Néma imát rebegek, amit mindig, ha gyerekmentőt látok: Kérlek segíts a bent lévőkön, és add, hogy soha ne kelljen benne ülnünk! Hiába a forróság, kiráz a hideg. Még el sem ül a zaj, újra közeleg egy sziréna, hátrakapom a fejem: még egy gyerekmentő. Lassítva hajt be a kereszteződésbe, de senki nem állja útját. Már fázom, az anyákra gondolok halálos rémülettel. Vajon már tudják? Vajon ott ülnek ők is? Számolgatom a perceket, most érhetnek az Üllői útra, ugye engedik kanyarodni őket, ugye nem tartóztatja fel őket egy másodpercre sem a forgalom? Most dübörögnek el a Klinikák mellett, már látszik a Heim Pál.
Anyuéknál voltunk estig, Dina elaludt hazafelé az autóban. Szorítom magamhoz, óvatosan lépkedek vele a lépcsőn. Csupa nap illata van, álmában átöleli a nyakamat. Ahogy ránehezedik súlya a hasamra, a benti baba mocorogni kezd.
Csak soha ne kelljen azt a szirénát alulról hallanom...