Régi történet

Van ez a két régi történet, ami tulajdonképpen két szerelmi háromszög, aminek két csúcsán mind kétszer LK. és én álltunk - változó szerepben. Az egyik harmadik csúcsnak 2hete csináltam tortát a fia körülmetélési ünnepségére, a másiknak múlthéten az esküvőjére. Most meg LK. keresett meg, egy közös kóser-vegán tortaprojekt ötletével. Így 7-8 év távlatából már annyira nem érdekesek a régi sebek. Kifejezetten jólesett a fiúk tortáját csinálni, és abszolút állok elébe az LK-val való közös projektnek. Jellemfejlődésem újabb szakaszához érkeztünk :D

Életmódváltás

Az elmúlt közel öt évben voltam veszélyeztetett terhes, kisgyerekes anyuka, megint vt, ztán két kisgyerekes anyuka. Voltm gyesen, tgyáson és gyeden. Elvégeztem nappali tagozaton a főiskolát (diploma még azért nincs...), dolgoztam itthonról rengeteget, beindítottuk a catering cégünket, most pedig egy teljesen újés saját vállalkozásom van felfutóban. Végtelen mennyiségben énekeltem gyerekdalt, cseréltem pelenkát, éveknek tűnő időt töltöttem játszótereken, játszóházakban és ringatón. Volt, hogy hónapokon át 5kor keltem, és volt hogy nem feküdtem le aludni egyáltalán. Levezettem sok ezer kilométert az állatkertbe, óvodába, vadasparkba, gyerekorvoshoz.
Most életmódot váltunk: reggel 8kor babakocsira kapva indulunk, ki-ki a saját intézményébe. Délután 4kor újra egyesülünk, és egészen alvásig nincs más dolgunk, mint együtt lenni. Egy kupacban maradunk, pár saroknyira dolgozom én is, Ávi is a gyerekek óvodájától. De mégis...reggelente mind felöltözünk elmenősbe - én is! És szép cipőt veszek, és nem lesz koszos a ruhám. És az ebédet heti 5napon át nem én osztom. Újra értelmet nyer  hétvége és a nyári szünet. Kicsit félek, de nagyon várom. 
Felnőtt világ: here I come!

Még anyáknapjára szerettem volna írni

Néha úgy érzem, elpusztulok, mert nincsenek velem. Néha úgy érzem, elpusztulok tíz percért, amikor nincsenek velem. Néha döbbenten nézem őket, hogy hogy lehetnek ilyen gyönyörűek. Néha döbbenten nézem őket, hogy milyen rondák, mikor üvöltenek. Néha még mindig rácsodálkozom, hogy vannak nekem és mekkorák. Imádom nézni, ahogy együtt játszanak. Sikoltozva el tudnék rohanni, mikor ugyanazzal a darabbal akarnak játszani.Megállás nélkül, állandóan szerelmes vagyok beléjük. Megállás nélkül, állandóan egy merő rettegés vagyok, hogy valami bajuk esik.
De mikor a két oldalamon, a két kezemet fogva sétálnak az utcán, olyankor csak simán szétvet a büszkeség. Mert az enyémek, mert a legszebbek, legjobbak, legkülönlegesebbek. Pedig néha elcserélném őket aranyhalra.
Anyaság, én így szeretlek :)

Bók

Vajon hány év házasság után fogom megtanulni, hogy hallgassak rád? - kérdezte tegnap este a férjem.

Túlérzékeny vagyok?

Igen, egyértelműen, ezért vagyok kiváncsi a mai esetemmel kapcsolatban más véleményére is.
Úgy esett, hogy énekkarba járok. Hát ez elég szomorú önmagában is, főleg a karra nézve, tekintettel a nullához konvergáló zenei hallásomra valamint énekhangom teljes hiányára. Mindegy, szükségem van 9 db kreditpontra a diplomámhoz, és ehhez kizárólag a heti másfél óra daloláson át vezet az út. Így jártam.
Van rajtam kívül vagy 80 másik nő, aki énekelhet, nincs semmi probléma, kivéve, ha az alt 1 nevű társaság énekel külön, mert az velem együtt 5 főt számlál kb.
Lényegre! Van egy karvezető, középkorú férfi, mindenféle vicces bemondásokkal, amiken lehet derülni. És itt jön az inkriminált jelenet: ma azt találta mondani, hogy "Tessék odafigyelni! A koncentrációs táborban az volt ugyebár a jó, hogy nem kellett külön koncentrálni." Én úgy megdöbbentem, hogy felkaptam a fejem a háztartási listák irogatásából, és viszonylag hangosan azt mondtam, hogy ezt talán mégse kéne. Néhányan rám néztek a körülöttem ülők közül. Majd a fickó folytatta, hogy: "na, de itt nincsenek kémények, úgyhogy az ajtón fogunk távozni." Hogy kísérte-e a nevetés a tanár kiszólását, azt nem tudom megmondani. Én még hangosabban azt mondtam, hogy ezzel nem illik viccelődni, és hogy a pofám leszakad. A karvezető biztosan nem hallotta meg, de többen döbbenten rám néztek. Majd folytatódott az óra. Én remegő gyomorral végül úgy döntöttem, hogy nem mondok semmit, és óra után is csak aláírtam a jelenléti ívet, és elrohantam.

Nem is tudom, miért nem mentem oda és szóltam be neki. Pár éve valószínűleg látványosan felugrottam volna, és félig síró patália után rohanvást távoztam volna a teremből. Kérdés, hogy bölcsebb vagy megalkuvóbb lettem-e az évek során...

67 100 33

Sajnos ez nem a lottónyereményünk, vagy Ávi új fizetése. Szerencsére nem is a hitelállományunk :)
Ez a súlyom, a haskörfogatom és a feltételezett korom. Októberben, amikor pár napig a szüleimnél laktunk, akkor elég megdöbbentően szembesültem a gyerekkori szobám tükrében a szomorú valósággal. Alapvetően nem zavar a testem változása, ez az élet rendje, a terhesség-szülés-szoptatás átalakít bennünket. Csakhogy. Fáj a térdem. Fáj a hátam. Kb. 5 hónapos terhesnek nézek ki. Nem férek bele a ruháimba. És a 20éves húgomat a lányomnak nézték. Sürgős változtatásokat kell eszközölnöm. Höhöhöhö....

A bal karom

Egy receptet kértek tőlem az előbb, erről megint eszembe jutott az a remek éjszaka, amikor ezt írtam a másik blogomba:

"én akkor itt most kiszállnék, ha nem gond....
délben addig kapkodtam az ebédddel, amíg a tésztafőző vizet azon melegében a kezemre öntöttem. hála az Ö-ökkévalónak vmi rossz előérzetem támadt, és mindig körülöttem mászó Dinát bezavartam az apjához pár perccel a baleset előtt.... nem is akarok beelegondolni, mi történhetett volna.....
én viszont csúnyán megfőttem. Szerencsére Ávi délutános volt, így gyorsan elsősegélyben részesítettük szegény karomat. Szerencsére fél órán belül jött Jutka - anyósom, Dinára vigyázni, amíg én órán vagyok -, szerzett aloeverát és rendbetette a konyhát. Meg Dinázott és fürdetett. Szerencsére Hodo épp szolgálatban volt, röptében megtekintette a kezem, diagnózisa szerint túl fogom élni. Ezt most kétlem, de talán igaza van.
Jelenleg aloevárától ragad az egész lakás, és minden tele van a széthagyott borogatós rongyaimmal. Dina Ávival alszik a matracon, én meg sehol, mert kb 5 percenként kell hűteni és/vagy aloeverázni a kezem. irgalmatlanul fáj...."

Persze szinte hetente felidéződik az eset, valahányszor tésztát szűrök le, vagy valami másért forró vizet kell kiöntenem. Az az érdekes, hogy ha csak szoba kerül, vagy eszembe jut, érzem a karomban a fájdalmat. Teljesen elevenen, valós fájdalomként (most konkrétan jobb kézzel gépelek, a bal annyira fáj). De például a szülés fájdalmát akarattal se tudom előhozni. Az utána lévő, khm, ne részletezzük, fájdalmat abszolút fel tudom idézni. De magának a vajúdásnak és a szülésnek az érzését egyáltalán nem. Furán működik az agy. Azt hiszem, hogy ha konkrét fájdalomként megidéződne a szülésé, mint a karomon az égési sérülésé, akkor nem tudnám rávenni magam, hogy újra nekifussak. Míg az, hogy a forrázás fáj, azt észben kell tartanom, hogy óvatosabban dolgozzak a konyhában.
Vagy ennek így nincs értelme? Már annak, hogy tud-e az agy a fájdalmak között különbséget tenni jó és rossz, hasznos és haszontalan fájdalom-emlék között?

Megbocsátok

Találkoztam egy fiúval. Azt mondta, Izraelben találkoztunk. Stimmelt. Azt is, hogy rémesen viselkedett akkor. Erre nem emlékszem, de készséggel elhiszem. Míg ezt mondta, észrevettem a kabátja alól kilógó ciceszt. Ezen meglepődtem, nem emlékeztem, hogy vallálos lett volna. Nem is volt, mondja, de már megtért. És most szeretne bocsánatot kérni. Tőlem és a barátnőimtől is, mert szörnyen viselkedett. De főleg tőlem, és A-tól.Nehéz mindenkit megkérlelni, azt mondta. Nehéz lehet, tényleg. Én megbocsátottam, teljesen meghatódva. Tényleg nem emlékszem, miket csinált, de megbocsátottam. És ha látom, megmondom neki, hogy A. is. Igazán, tiszta szívből. Jól esett.

A medve bőre

Csak akkor tedd el megnyugodva a térképet, és veregesd vállon magad gondolatban, hogy mekkora egy tájékozódási géniusz vagy, ha már tényleg odaértél a kitűzött célhoz. Ha akkor teszed ezt, mikor még csak rájöttél, hogy hol vagy és merre kell menned, akkor könnyen lehet, hogy a medve bőrére iszol előre, és azzal a fura anomáliával szembesülhetsz, hogy az utca, amire rákanyarodtál, a térképed szerint nem is keresztezi azt az utcát, amin addig haladtál. Sőt, nem is abban az irányban van.
Budán autózva pedig sose feledd, hogy itt se rendszer, se módszer, se logika, csak a szélrózsa minden irányába széttartó, azonos nevű utcák vannak.

Szőrszálhasogatás vagy adekvát probléma?

Mostanában - többek között -  híreket keresek és írok egy internetes zsidó portálnak. Ennek kapcsán egészen fura dolgokra bukkanok néha. Az előbb például egy hosszú eszmefuttatást olvastam arról, hogy kell-e újra áldást mondania az ételre annak a gyereknek, aki elszaladgált az asztaltól evés közben, de az anyukája visszaparancsolta, hogy fejezze be az ebédjét. Engem mindig lenyűgöz, hogy mi mindennel foglalkoznak a rabbik, mi minenről lehet vitatkozni, és hogy milyen elképesztő a mi vallásunk, ami a világon mindenre, de mindenre ad választ. Tudom, hogy sokan kiborulnak az ilyesfajta szőrszálhasogatástól, de szerintem ez csodálatos :)


A válasz amúgy elég bonyolult, és azon múlik, ki dönti el, mikor van vége az étkezésnek - ugyanis, ha befejezett volt az étkezés, akkor a további fogyasztás új étkezésnek számít és újra áldást kell mondani. Mert egyrészt a gyerek már befejezettnek tekintette az étkezést, mikor elcsángott, ugyanakkor, mivel az anya hoz döntéseket az étkezésről, ezért amennyiben ő nem adott engedélyt az étkezés befejezésére, azt tovább kell folytatni, ugyanakkor a gyereknek - kivéve, ha még nagyon kicsi, vagy általában veszíteni szokott az efféle vitákban - joga van befejezettnek nyilvánítani az evést. Végül a képbe bejön, hogy ha az apuka otthon lenni, ő vissza tudná-e parancsolni a gyermeket az evéshez.
Mindezek után az elemzés kitér arra, hogy alapvetően nem jó a gyereket evésre kényszeríteni. Lezárásként pedig felhívja a figyelmet, hogy az áldások I-tenhez való kapcsolódásunkat jelzik, amit garantáltan nem erősít meg az anyukánkkal való vitatkozás.
Szerintem lenyűgöző :)

Tu bisvát helyett vallomás

Amikor nálunk még keményen tél van, Izraelben már tavaszodik. Ahogy ezt leírtam, valami más tolakodott a fejembe, mint amit írni akartam, más, mint a fák újévének ismertetése. Egy kép, ahogy a repülőnk földet ér, és én sok év után újra látom az Ígéret földjét. Uram atyám, mennyire gyönyörű, nincs, ami hozzá fogható lenne! Három éve nem láttam, nem érezhettem a forró levegőjét, nem érinthettem Jeruzsálem csodálatos, hófehér köveit. Nem láttam a testvéremék kicsi falujából a hullámzó sivatagot, a zsúfoltan zsibongó piacot, a tengerpartot Tel-Avivban.

A fotók a 2007-es utunkon készültek

Most, ahogy ezt írom, tapinthatóvá vált a hiánya. Képek villannak fel, mintha vetítenék: Az első napsugár, ami végigragyog Masszada romjain. Amikor felnőttként először látom a Siratófalat, a csoportomat hátrahagyva, sírva rohanok, ráborulok lágy, hűvös tapintású kövekre, mint egy rég látott, drága rokonra. Gyerekkorom első rácsodálkozása a katonalányokra. Egy betontömbökkel védett buszmegálló valahol a közismerten Ciszjordániának hívott területen. Este van, és én egyedül várom a buszt, de nem emlékszem, melyik színű az arab, amire nem szabad felszállnom - és a döbbent felismerés, hogy a gomolygó köd ellenére egyáltalán nem félek. A tenger első villanása, ahogy az út a part felé kanyarodik Haifa fölött. A kilátás a Héber egyetem zsinagógájából. 
Jártam már más, hasonló klímájú országban, de Izraelnek más az illata, más a levegője. Semmihez nem hasonlítható, semmivel össze nem keverhető.

Jó is rossz is

Rossz,
ha hisztivel indul a nap
ha kirekesztve érzem magam
ha elszakad az új láncom
ha Dina elveszti a félpár kesztyűjét
ha elfelejtek tojást venni a sütihez
ha egyszerre bőgve felébrednek
ha ruhástul elalszom mellettük





Jó,
ha jó nagyot gyalogolok
ha barátnőzök
ha picibabát dajkálhatok (és aztán visszaadhatom az anyukájának)
ha rendet hagyok itthon és rendre érünk haza
ha megtaláljuk az utcán az elveszett félpár kesztyűt
ha előreengednek a boltban az üvöltő gyerekkel
ha újrafűzik a láncomat
ha meglátogat az anyukám
ha lehet este vetíteni
ha Júda édesen eljátszik magában, míg ezt megírom




Ilyenek a napok. Jók is rosszak is. Azt hiszem épp felfelé megyek, ha visszacsúszok néha, akkor is.

"Aludjuk át az éjszakát a saját ágyunkban bepisilés nélkül" projekt

Ennek persze semmi keresnivalója itt, hacsak nem az, hogy bemutassam, mivel foglalkoztatom magam, ahelyett, hogy blogolnék :) Pl. segédeszközöket gyártok a "Aludjuk át az éjszakát a saját ágyunkban bepisilés nélkül" projekthez. Minden száraz éjszaka után egyet, minden saját ágyban eltöltött éjszaka után kettőt lehet lépni (vagy dobni, a szabályok igény szerint változhatnak). Ha a végére ért, ajándék vár rá.

Persze 20 perccel azelőtt láttam neki, mint hogy indulni kellett volna az oviba, de azért egész jó lett (leszámítva, hogy egy helyen csálé lett a pálya). A mezők öntapadós tépőzárak, a bábú hátulján is az van, így lehet vele lépkedni. Az ajándékcsomag az utolsó lépés, és mivel szintén tépőzár, így ide lehet tenni az aktuális jutalmat - ezúttal egy Lola DVD képét. Azért ilyen, hogy többször fel lehessen használni (amit a 2009. decemberi Kismamából vágtam ki. Ugyanis, bár minden érdemi dolgot elfelejtek, arra, hogy tavaly ezt ott láttam, arra emlékeztem...) A bábút és a képeket abból a dobozból vágtam ki, amiből magát a társast: a lego babaházéból. Jó, hogy az ilyeneket későbbi felhasználásra megőrzöm. Még vágok ki belőle majd több figurát, így pl. zsúron is lehet majd használni, vagy Júdával együtt is versenyezhetnek.

Képtelen

Annyi mindenről szertnék írni, van egy halom félkész poszt, de egyszerűen képtelen vagyok összeszedni magam. Meg az agyam. Meg az időm. Túl sok mindn képlékeny és kavargós odabent. Addig maradnak a szösszenetek. Míg össze nem rendezkedem agyilag legalább. Remélem, kitartotok, kedves olvasók - ha még vagytok.

Hajnali kritika

-Te vagy az anya, nagyon kedves vagy. Csak ne kiabálj!
-Te vagy a kislány, nagyon kedves vagy. Csak fogadj szót!
-Nem akarok szót fogadni.

De legalább kedvesnek tart, az is valami.

20 éves a taxisblokád

Nekem erről egyetlen emlékem van: a születésnapi zsúromra, amire akkor először az iskolás barátaimat vártam, nem jött el a blokád miatt senki. Emlékszem, hogy hanyatt fekszem a szőnyegen, lábamat a bordásfalnak támasztom és sírok. Anyu mellettem ül (6 hónapos terhes volt), és magyarázza, miért nem jött senki. Utólag a Környei Peti azt mondta, azért nem jött, mert az anyukája azt gondolta, nem tudtunk bevásárolni a bulira. Pedig minden készen várta a vendégeket.

Vannak pillanatok...

...amikor nem lehet mást tenni,  mint hátradőlni, feltenni a lábakat és várni, hogy a mérgezett egérként körbe-körbe rohangáló és sivalkodó gyerekeim átessenek a holtponton és lefektethetővé váljanak. Amikor minden ellenállás hasztalan, csak sodródni kell az árral. Ez is egy ilyen pillanat.

Tánc a Tórával

Kilököm a nehéz vaskaput- ünnep van, nem használhatom a főbejáratot, ahol elektromágnes nyitja-zárja az ajtót. Kezd sötétedni, sietnem kell, késésben vagyok. "Sziszu ve szimchu" ugrándozom a babakocsi mögött, mint egy bakkecske. "b szimchát Torá". A Tóra örömünnepe, hát itt van végre, sasszé jobbra, sasszé balra, hupsz, majdnem letoltam a kocsit az úttestre, jobb lesz odafigyelni. A kosárban zászló, plüss tórák, cukorka. Átfutok a zebrán, nem tudom abbahagyni a dúdolást, "utnu chávod láTorá".
Az utcán összefutok az unokatestvéremmel és egy barátnőmmel. Gyerünk, hajrá, várnak minket, igyekszem nem ugrándozni, hanem szépen sétálni a babakocsival. A zsinagóga kivilágítva, odabent meleg és töltöttkáposzta illat. Sokan vannak, és már mindenkinek virágos kedve van. Hát akkor hajrá! Előkerülnek a bársonyba öltöztetett tekercsek, kézről kézre járnak, a férfiak ropják a táncot, a nők tapsolnak, énekelnek, cukorkával dobálják a férfiakat. A lábak között gyerekek cikáznak, gyűjtik a földről az édességet. Üvegek ürülnek, fogy a sütemény, a hangulat egyre emelkedettebb,  nincs megállás, a plafon mintha felemelkedne az évtizedek óta nem látott örömmámortól.
A saláta, jaj, a saláta kimaradt, gyorsan, mindjárt vége, és jönnek enni! Hogy vágjam, így? Inkább úgy? Izgatott kiabálás: kimennek, kiviszik az utcára! Kabátot, gyorsan, kiviszik a Tórákat az utcára! Mire kiérünk, már a sötét Teleki tér közepén táncolnak, énekelnek, az örömük az égre tör: 1956 óta először táncolnak szimchát tórai táncot a Teleki téren! Nem emlékszem, mikor éreztem ilyen eufóriát, olyan energiákat szabadított fel az élmény, amiknek a létezéséről nem is tudtam.

Állunk a csillagok alatt, tapsolunk  tánc ritmusára, mellettem Raj Tamás lánya: az édesapja akkor, 54 éve itt táncolta azt az utolsó táncot a téren. Néhány hónapja halt meg, nem láthatta, hogy a nemzedék, aminek a felnevelésén annyit fáradozott, felnőtt és csodát tett: életre keltett egy szinte már halott közösséget.


fotó innen

Egykézés

Nézd Júda, mennek az autók! Brrrrrrrr, hova mennek? Az oviba Dináért? Mondd, Dina! Naaaa, mond, hogy Dina...hogy Dina hiányzol....anya most sír egy picit, jó?

Kürtharsanás napja

Valahol, mélyen a női karzat alatt halk hang kántál.Tökió....sövorim...tökió...minden szóra ráfelel a sófár rekedt, szívbemarkoló hangja. Ráborulok a súlyos fa oszlopokra, amik elrejtik a fentről lenéző asszonyokat. A szemem lehunyva, a sófár hangja újra meg újra belemar az elmémbe, szaggat, húz, vádol és hív, hív a megtérésre. Összeszorítom a szemem, nincs más, csak én a kürt hangja. Kérlek, könyörgöm, bocsáss meg. Bocsáss meg mindent, az elhamarkodott szavakat, a meg nem tartott ígéreteket, a dühöt, a kétkedést, az elhanyagolt imákat... segíts, adj erőt, nincs más, aki felemeljen, nincs más, aki segítsen. Tökió... ne ítélj el.... sövorim... adj még egy esélyt...truó... legyél könyörületes... tökió gödajló... visszafojtom a lélegzetem, ha tovább bírom, mint a sófárt fújó, akkor biztos meghallgatja az imámat... tartom a levegőt, gyerekkorom magam kreálta babonájától nem tudok szabadulni, ha kibírom jó évünk lesz...az egész zsinagóga megfeszülten figyel... elhallgat a sófár, lihegve fújom ki a maradék levegőt. Velem egyszerre lélegez fel a közösség, indul tovább a duruzsoló ima. Hallgattassék meg minden szava!




sófár: kosszarvból készült kürt, amit bizonyos alkalmakkor, pl. ros hásánákor megfújnak a zsinagógában
Tökió, sövirom, truó, tökió gödajló: utasítások, hogy hogy kell megfújni a sófárt, pl. hosszan, elnyújtva vagy rövid szaggatott hangokkal