A pókhálóba faág lendült, elszakadt.
A szélben lebegtek a háló-fonalak.
Az élet puha, finom szálai.
A pohár, amiből még vizet ivott, mikor elindult. A szekrény, amit ruha után kapkodva szétdúlt. A rúzs félig nyitva a tükör mellett. Az asztalon könyv, amiből tanulnia kellett.
A szélben lebegnek a háló-fonalak.
Az élők és holtak közé húzott vonalak.
Mert már nincs, aki felvegye a kimosott bugyit. Nincs aki odaadja az anya-arcra kért puszit. Nincs, volt, de nem lesz többé, mert elindult, ahova nem kellett volna. Jaj, de régi nóta... Elindult, és nem jön vissza, hiába várja, hiába hívja.
Hiába
a
vetett
ágy,
a
kedvenc
ebéd,
a
színházjegy.
Elmentek.
Elvitte őket a Kapzsi meg az Önző, a Máson átgázoló, a Félrenéző.
A Rendszer, amit fenntart a kéz,
ami kezet mos.
8 megjegyzés:
ez az éjszakai félálomban pörgő agyam szüleménye, miközben az oltástól lázas Júdát dajkáltam
jól sikerült..
mivan???? akarom mondani: miaszarvan???
kb úgy értelmezem, mintha elrabolták volna a gyerekeid!!! de biztos én nem értem...
Te jó ég, dehogy. reflexió a westbalkánban történtekre
Nagyon megérintett a vers. (Szombat este kb. 1 órával a tragédia előtt jártam csaknem a helyszínen (Alexandra Könyvpalota) )
Nagyon-nagyon szép!
Ha nem a melóhelyemen lennék, sírnék...
Zsófi, egy kis blogos vállonveregetéssel élnék irányodban:))
http://kicsikato.blogspot.com/2011/01/titkok-titkai.html
(ejjh, micsoda mondat, vállonveregetem magam is:))))
Szép napot nektek!!
Kató, köszönöm! Most már elég késő van, de holnap megpróbálom kitenni!
Megjegyzés küldése